Az ő fájdalmukról valahogy megfeledkezik a társadalom. Elintézik egy legyintéssel, “tedd túl magad rajta”, meg “majd lesz másik”, meg “nem is volt még igazán gyerek, csak egy kis csomó”. Nem túl tapintatos mondatok…
Egy vetélés, egy sikertelen meddőségi kezelés után nem illik gyászról beszélni. Hiszen mit gyászolnál, meg sem született... Mintha a gyász, csak azoknak járna, akik legalább éltek egy kicsit ebben a világban. Pedig a veszteség itt is óriási. Csak ez a veszteség “társadalmilag nem elismert”, nincs temetés, nincs emlékhely, és részvét sem nagyon. Egy maszatos ultrahang kép akad talán, de még ez sem biztos. Mintha nem is lett volna valóságos az egész.
Csak a szülőkben maradt űr, ami valóság. A befejezetlenül maradt identitás, hogy anya vagy apa leszel, a ki nem teljesedett képzelet, hogy milyen is lesz ő. Ha van másik gyereked, ennek a kisbabának akkor sem leszel már az anyukája vagy az apukája. Nem tudod meg, milyen lettél volna vele. Befejezetlen, lezáratlan hiány, ami örökké ott motoszkál majd.
Azokról pedig, akik csak a képzeletünkben léteznek, még kevesebb szó esik. Azokról, akik meg sem fogannak, de a hiányuk mégis mindig ott lebeg. A 3. gyerek, akire már nem lenne kapacitás, így inkább bele sem vágunk, a 2. gyerek, akit nem merünk már bevállalni a korunk miatt, és az 1. gyerek, aki a sokéves küzdelem, kezelések és átsírt éjszakák után sem fog soha megszületni, mindig csak vágy marad. Gyász ez is? Hát hogyne. Egy álom, egy jövő, egy másik élet gyásza.
Apák, majdnem apák és lélekben apák! Azért szólítalak meg külön benneteket, mert nőként talán akad egy barátnő, egy nőrokon, egy megértő orvos vagy kolléga, akihez lehet fordulni, aki átélt hasonlót, akinek legalább el lehet mesélni. A férfiaknak sokszor még ez a minimális támogatás sem adatik meg, csak őrlődnek a gondolataikban és azt gondolják ők nem olyan fontosak: nem az ő testükben ment végbe (vagy nem ment végbe) a folyamat, nem ők voltak kitéve az orvosi beavatkozásoknak, így a társuk a fontosabb, ő kapjon támogatást, aztán velük meg majd lesz valahogy. De nagyon kérlek benneteket, foglalkozzatok magatokkal is. Hiszen ott voltatok: várakoztatok, elképzeltétek milyen lesz, vártátok az eredményeket, izgultatok a váróban vagy éppen a munkahelyen meredtetek magatok elé, várva a híreket. A ti lelketekben is elkezdett növekedni az a pici. Próbáljátok megtalálni a szavakat, lenyúlni az érzések mélyére, hogy utána könnyebb legyen és tudjatok adni még magatokból, hogy továbbra is ott tudjatok állni, mert szükség van rá, hogy ti is jól legyetek!
Én nem fogok ítélkezni, megkérdőjelezni, bagatellizálni. Viszont ott leszek, elkísérlek és megtartalak. Kérlek foglalkozzatok a lelketekkel, hogy jól legyetek!
És beszéljünk azokról is, akik egy tudatos döntés miatt nem születtek meg. Akármilyen oka is volt, lelki, egészségügyi, nem voltak megfelelőek a körülmények, nem volt jó az időzítés, egy véletlen nem tervezett esemény, ami életeket forgatott volna fel, teljesen mindegy!
Ez még nagyobb tabu, mint a prenatális gyász. A társadalom még a gyász jogától is megfosztja az érintetteket, mert ez egy bélyeg. Mert az abortusz bélyeg. Pedig jogod van az érzéseidhez, jogod van a döntésedhez is. A kettő nem zárja ki egymást. Sokan évtizedekig hordják magukban ezeknek a gyermekeknek az emlékét, sokszor teljesen eltagadva rövidke létezésüket. Mert félnek a bélyegtől.
A bélyeg nagyon nehéz tud lenni, de az eltemetett érzések is dolgoznak. A családi szövetben megjelennek ezek a meg nem született babák is. A testvérek, ha nem is tudják, de érzik a hiányt. A családállításokon rendszeresen kerülnek elő az elhallgatott testvérek, meg nem született gyerekek, akik így kerülnek be a családi tudatba.
Én nem foglak elítélni, megkérdőjelezni, csak ott leszek melletted és meghallgatlak.
Ha úgy érzed régóra nyom ez a teher, keress bizalommal!
Ha férfiként vagy érintett a történetben és fájó pont maradt benned, beszéljünk!
