Egy gyerek számára az a természetes, amit otthon lát. Aztán felnő, kikerül a nagyvilágba, és rácsodálkozik, hogy mennyire máséppen is lehet élni. Aztán eljön a szembenézés pillanat, amikor már felnőttként, szülőként néz vissza saját gyerekkorára és szüleire.

Az országoknak is vannak határaik. Amikor egy ország védi a határait, érdekeit, nézi meg, hogy kit enged be, azt senki nem kérdőjelezi meg, hiszen a biztonsága múlik rajta. Az embereknek is vannak határaik. Ha azonban valaki ezt jelöli ki olyan határozottan, ahogyan ezt az országok teszik, azonnal megkérdőjelezik a döntését. Mintha egy embernek nem lenne joga megvédeni a saját belső világát.

Egyre többen tekintünk igazi társként állatainkra. Egyre többen érezzük a hiányt, a fájdalmat, ha itt hagynak bennünket, vagy éppen rettegünk már a gondolattól is, hogy ez be fog következni. Mindezek ellenére, nem nagyon van hova fordulni, ha bekövetkezik az elkerülhetetlen, nincs kivel megosztani a szorongást.

Nálatok sem idilliek a családi összejövetelek? Nálatok is folyamatosak a játszmák, a szépen becsomagolt és masnival átkötött mérgező beszólások? Nálatok is megy a rivalizálás és a klikkesedés? Nyugodj meg, nem vagy egyedül! A nagycsaládi ünnepek, mint az esküvők, születésnapok, karácsony vagy húsvét, mindig bőven elég muníciót adnak ahhoz, hogy miért is nem akarsz ezeken jelen lenni...

Mitől férfi a férfi a 21. században? Mit keresnek a nők? Miért nem értjük egymást? Mi változott az előző generációkhoz képest? Mi a megoldás?
Hogya lehet férfiként elnavigálni ebben az új kihívásokkal teli világban?

Egy gyermek elvesztése a legnagyobb fájdalom, ami bárkit is érhet. Legyen szó egy álomról, amiről le kell mondani, egy kényszerhelyzetről, amikor nincs más út, agy be nem teljesedett reményről vagy betegségről. Mivel felfoghatatlan a fájdalom, így nem is nagyon beszélünk róla. Pedig kell. Nagyon kell, mert a titok, a tabu, a generációkon át öröklődik és mérgezi a családi rendszert.

Az életben egy dolog biztos, a változás. Miért visel meg mégis annyira bennünket, ha változik a testünk, az életünk, a körülményeink? Miért nem tudunk szembenézni saját halandóságunkkal? Miért nem tudunk megállni és elfogadni, ha valami elmúlt?