Mindig is érdekes kapcsolatom volt a halállal. Talán ez annak is köszönhető, hogy október 31-én születtem, így a Halottak napja és a születésnapom valahogy összekapcsolódott. Egyszerű logisztikai okokból számtalanszor fordult elő, hogy a temetőben találkoztunk a rokonokkal, majd születésnapoztunk. Gyerekként is imádtam a gyertyákkal telerakott temetőt, amikor élettől lüktetett a halottak kertje. Élet és halál összekapcsolódva, a maga természetességében volt jelen a világomban.
Aztán szembesültem azzal, hogy a felnőttek világában mennyire sok a tabu a véggel kapcsolatban. Hogy nem beszélnek a rossz emlékekről, mert "halottról vagy jót, vagy semmi", hogy nem lehet megkérdezni a nagymamát, hogy mit szeretne, mert "azt várjátok, hogy meghaljak", hogy a gyerekeknek hazudnak Buksiről, aki "elköltözött egy farmra" és nem engedik neki, hogy elköszönjenek a Déditől, mert "ne így emlékezzenek rá". És gyűlnek a tabuk, a titkok, a ki nem mondott dolgok és a bizonytalanság, ami sokakat emészt.
Azt érzem, hogy ez nincs rendjén. A tabuk károsak, a bizonytalanságok elemésztenek, a hazugságokra fény derül és sokkoló lehet az igazság. A feldolgozatlan gyász és veszteség nem tűnik el, velünk marad. Nemrégiben hallottam egy érdekes gondolatot: a gyász nem lineáris, hanem körkörös. Eltűnik, majd visszatér. Egyre ritkábban és egyre kevésbé intenzíven egészen addig, amíg emlékké szelídül.
Ez az a kérdés, amit időről, időre felteszek magamnak én is. Pedig azt gondolná az ember, hogy ez a világ egyik legegyszerűbb kérdése. Ám ahogyan az az egyszerű kérdésekkel lenni szokott, ezek a legösszetettebbek.
A szakmám lennék? Akkor: színháztörténész, újságíró, rendezvényszervező, marketinges, cukrász, kutyakiképző vagy gyász és veszteség facilitátor vagyok?
A családi állapotom? Akkor: feleség, gazdi, keresztanya, gyerek, unokatestvér lennék?
Amit a szűkebb környezetem gondol rólam? Akkor: barát, társ, problémamegoldó, szakács, vendéglátó, jó hallgatóság, biztos pont lennék?
Amit a társadalom gondol rólam? Akkor: férjezett, nő, vállalkozó, vidéki, pesti, gyerektelen, kutyás, segítő lennék?
És még folytathatnám a sort nagyon sokáig. Szerintem ezek közül mindegyik vagyok és van, hogy egyik sem.
Mert például most, amikor ezeket a sorokat írom egyedül a kanapén, nem számít, hogy férjezett vagyok, vagy éppen cukrász, és az sem nagyon számít, hogy van-e kutyám vagy gyerekem. Amikor rád figyelek, akkor a segítőd vagyok és csak ez számít. Amikor a kutyámmal sétálok, elsősorban gazdi vagyok, amikor a férjemmel vacsorázom, akkor elsősorban társ vagyok.
Mindannyian összetettek vagyunk, egyediek és különlegesek, akiket az egyéni megéles, tapasztalatok és történések formáltak olyanná, amilyenek éppen ebben a pillanatban vagyunk. Hogy holnap is pont ugyanez leszek-e? Nem tudom. Hogy 5 év múlva ugyanez leszek-e? Szinte biztosan nem.
Amikor leülünk beszélgetni te is leszel valaki az adott pillanatban és nagyon remélem, hogy 50 perc múlva, ha nem is boldogabb, de egy nyugodtabb, megkönnyebbültebb valaki leszel. Egy olyan valaki, aki elindult egy úton, amit saját magáért jár be és a végén ott van egy könnyebb, nyugalmasabb élet. Én itt leszek veled és elkísérlek ezen az úton.
A figyelemmel hallgatás, az együttérzés, az értő odafordulás a személyiségem része, mióta az eszemet tudom. Valahogy mindig nálam kötöttek ki a kollégáim, ha eluralkodott rajtuk a stressz vagy kezdtek kiégni, a barátnőim, ha összetörték a szívüket vagy egzisztenciális válságban voltak, az unokatesóim, ha párkapcsolati gondjaik voltak vagy éppen a családban volt konfliktus, a férjem, amikor szembesült a traumáival.
Látom az embereket, látom a dinamikát az emberek között. A természet adta adottságaim mellett rengeteget tanultam az elmúlt években, hogy az intuíciók mellett a tudás is rendelkezésemre álljon.
Ha ezek alapján úgy érzed, hogy tudok neked segíteni, keress bizalommal!
