Fontos szembenézni a valósággal, hogy egy állat elvesztése miatt érzett gyász, sokak számára teljesen felfoghatatlan dolog.
A magyar társadalom borzasztó mentális állapotban van. Hiányzik a tolerancia, az empátia, a nyitottság. Mindenki stresszes, túlfeszített, frusztrált és legtöbbször ezt egymáson vezetjük le. Egy olyan közegben, ahol a mindennapokban sem bírunk egymás felé fordulni, miért lenne ez másképpen krízishelyzetben? A mentális egészségről, pszichológiáról, önismeretről beszélni még 2025-ben sem lehet rengeteg családban. Egyszerűen lesöprik az asztalról ezeket a kérdéseket, és megy a szőnyeg alá, a többi családi titok, generációs trauma, feldolgozatlan probléma mellé. Egy olyan közegben ahol az állat csak egy eszköz, a pszichológus dilidoki, a depresszió pedig csak azért van, mert unatkozol, elég nehéz gyászfeldolgozásról beszélni. Kiváltképp egy állat elvesztése esetén.
Persze elemezhetjük, hogy miért alakult ez így, hogy miért nem fér hozzá a magyar társadalom jelentős hányada a saját érzéseihez, miért nem képes az empátiára, de ezzel egy egész könyv témája lenne. Számunkra itt az a fontos, hogy egy ilyen közeg, hogyan hat a gyászolóra. Nagyon röviden: nem jól.
Egy rokon elvesztésekor, valamennyi tér nyílik a gyásznak, az érzéseknek. Vannak minimális rituálék, amik segíthetnek így-úgy annak feldolgozásában, de itt sem beszélhetünk komoly lelki munkáról, igazi gyászfeldogozásról, mégis valami. Egy társállat elvesztésekor, azonban még ez a minimális tér sincs meg, sőt, akár a szégyennel is meg kell küzdenünk az érzéseink miatt. Ebből kifolyólag az érzéseket elnyomjuk, elássuk és nem osztjuk meg senkivel, mert hát kivel is osztanánk meg.
A jobbik eset, ha legalább néhány őszinte emberi kapcsolatunk van, akik képesek odafodulni felénk: lehet ez egy családtag vagy szomszéd, teljesen mindegy. Ha nem is kapunk segítséget, legalább nem ítélkeznek felettünk nylítan. Az is valami. Ám a legtöbb esetben a gyászoló céltáblává is válhat az érzései miatt, korosztálytól függetlenül. Gúnyos megjegyzések, kegyetlen viccek, nyílt támadások érhetik a gyászolót, ha kimutatja az érzéseit, a fájdalmát: “Mit bőgsz, csak egy kutya. Majd szerzünk másikat!” vagy “Jajj, hát a Marikáék macskája épp most fialt, hozok neked egyet!”
Még ha segítő szándékból érkezik is némelyik megjegyzés, esetleg tett, korántsem biztos, hogy a gyászoló igényei vannak előtérben és egyáltalán készen áll egy új kisállat befogadására.
Az állatok halálával kapcsolatban semmilyen kapaszkodónk nincs. Nincsenek rituálék, nem vált ki együttészést sokakból, nincs egy elfogadott normarendszere annak, hogy hogyan “kell” egy állatot meggyászolni.
A szabályoknak, rituáléknak és a támogató közegnek a hiánya teljesen elszigetelheti a gyászolót. Magára marad a fájdalmával, amin a környezet nemhogy nem segít, de még mélyebbre is taszítja a gödörbe.
Teljesen függetlenül attól, hogy milyen állatot gyászolunk, az érzéseink jogosak és valódiak. Ezt nem szabad elfelejteni! Ha nem kapunk támogatást a környezetünktől, nekünk akkor is minden jogunk megvan meggyászolni szeretett társunkat.
Tegyük el emlékbe az egyik játékát vagy takaróját, nyomtassunk fényképet róla, vegyük körbe magunkat a rá emlékeztető dolgokkal. Nagyon nehéz minden helyzetben, ha ítélkeznek felettünk, főleg olyankor, amikor ennyire sebezhetőek vagyunk lelkileg, de sokkal jobbat teszünk magunknak, ha az ítéletek ellenére is azt tesszük, ami nekünk a legjobb, ami számunkra megnyugvást hoz.
Ami pedig szintén nagyon fontos, hogy ne engedjünk a környezet nyomásának, ha nem állunk készen egy új társ befogadására. Nemcsak magunknak nem teszünk jót, hanem az új kis lénynek sem, aki nem tudja, és nem is feladata, teljesen betölteni az űrt, ami az életünkben maradt.
Az lebegjen a szemünk előtt, hogy ennek a kis állatnak a léte tőlünk függ. Ha nem állunk készen arra, hogy magunkra vállaljuk ezt a felelősséget, akkor ne tegyük.
Ha úgy érzed nem tudod kivel megosztani a fájdalmat, keress bizalommal!
