Mindannyian elképzeltük már a gyerekünket. Milyen lesz, kinek a vonásait örökli majd és mi milyen szülők leszünk mellette. Már gyerekként megfogadtuk, hogy mit teszünk vagy nem teszünk majd bizonyos helyzetekben. Foglalkozunk ezzel a gondolattal egészen kicsi korunktól kezdve, amikor a játékbabát/plüssmacit tologatjuk az ovi udvarán.
Aztán felnövünk és vagy úgy lesz, ahogy elképzeltük, vagy nem. Most inkább a "vagy nem" helyzetről lesz szó. Mert mi van akkor, ha nem úgy alakulnak a dolgok és egy gyerek csak gondolat marad, az álmainkban ragad.
A 21. században Európa közepén már sokaknak - sajnos nem mindenkinek - adott a tudatos családtervezés. A tudatos családtervezés szerintem nem azt jelenti, hogy még az eljegyzésünkkor megbeszéltük, hogy 3 gyerekünk lesz és ehhez ragaszkodunk - ha törik, ha szakad: hiába lett az első SNI-s, hiába volt a második szülés traumatikus, hiába nem férünk el a lakásban, és hiába van mindenki az idegösszeomlás szélén folyamatosan, de megbeszéltük 8 éve, akkor így lesz.
A tudatos családtervezés sokkal inkább az, hogy felismerjük, mire vagyunk az adott életszakaszban és helyzetben képesek és felmérjük, egy gyerek milyen változásokat hozhat az életünkbe és vannak-e stratégiáink ezek megoldására. És itt érkeztünk el a súlyos döntések idejéhez. Mert hiába van meg a vágy, ha a helyzet, a körülmények nem adottak és esetleg a már meglévő testvér(ek) is megsínylenék egy újabb gyerek érkezését, a szülők kapcsolatáról és mentális egészségéről nem is beszélve.
Amikor ezeket figyelembe véve születik meg a döntés, hogy mégsem lesz több gyerek, mégis marad egy űr. A veszteség, hogy nem lehetett. És hiába tudjuk, hogy ez a jó döntés, hogy ennek így kell lennie, mégis fáj. Fáj az, ami soha nem is volt.
Tisztelet azoknak, akik képesek meghozni ezt a döntést. Mert nem egyszerű. Nem egyszerű az állandó tapintatlan és tolakodó kérdések közepette, hogy "mikor jön a következő?" vagy "csak kéne még egy fiú/lány" vagy "a nagy család a szép" stb., stb., amihez még az az elvárás is társul, hogy jó pofát vágjunk hozzá. A tapintatlanságon túl ezek a kérdések fájdalmasak. Fájnak, mert le kellett mondani egy álomról, egy újabb gyerekről.
Mert a "ha Isten báránykát ad, ad legelőt is" okoskodás a legnagyobb érzelmi nyomasztások egyike, amiket előszeretettel alkalmaznak sokan. (Másrészt ha valóban így lenne, nem lennének éhező és nélkülöző gyerekek a világban, nem lenne 20,9% ma Magyarországon a gyermekszegénységi ráta. Ez azt jelenti, hogy minden 5. gyerek él jövedelmi szegénységben. Tehát a családjuknak a jövedelme kevesebb, mint a mediánjövedelem 60%-a. KSH adatok, 2025 szeptember.)
Azt sem szabad elfelejteni, hogy a 21. században szülőnek lenni nagyon más, mint akár a 20. század végén. Mi vagyunk azok, akik próbálunk többet adni magunkból a gyerekeinknek, akik közben gyógyítjuk a saját belső gyermekünket, akik generációkon átívelő traumákat dolgozunk fel. Egyszerre vagyunk szülői a gyerekeinknek és saját magunknak, sokszor pedig a szüleinknek is. Ez rettenetesen kimerítő.
Tisztában vagyunk azzal, hogy a gyerekinknek nemcsak a fizikai igényei vannak, így inkább lemondunk egy még nem létezőről, hogy a már itt lévőknek többet tudjunk adni. Igazságos? Nem. Nehéz? Igen. Fájdalmas? Nagyon is.
Ha neked is le kellett mondanod a még meg sem fogant gyerekedről, ha még mindig a "mi lett volna ha" köröket rovod, ha kihagytak a döntésből, keress bizalommal!
