Egy párkapcsolatban általában - nem törvényszerűen - elérkezik az a pont, amikor megszületik a gyerek utáni vágy. Amikor az általános "persze, majd akarunk gyereket" átlép a mostba, és valódi, mélyről jövő vágy lesz belőle.
Amikor azonban nem jön a vágyott gyermek, elkezd átrendeződni az élet. Minden alárendelődik ennek a vágynak és megindul a küzdelem. A remény azonban nagyon nehéz helyzetbe tudja hozni a szülőket, mert ott van folyamatosan és hajt előre.
A kezelések, az orvoshoz járás, a rengeteg hormon, injekció, vizsgálat, a kiszolgáltatottság és az anyagi teher már önmagában is nagyon megterhelő. Közben hibáztatjuk magunkat, a párunkat, hogy ez miért nem megy olyan egyszerűen. Aztán, amikor mégis sikerül, de vetélés lesz a vége, a fentiekhez társul a gyász és a rettegés is.
És mégis belevágunk újra és újra, mert a remény nem hagy nyugodni. Közben pedig telnek az évek. Minden egyes újabb sikertelen próbálkozás egy újabb seb, ami éppen csak nem vérzik már, de máris rohanunk tovább a következő csatába. Mert ezen nincs mit szépíteni, ez egy harc. Harc az álmunkért, a jövőnkért, amit elképzeltünk, amire vágyunk mindennél jobban.
Közben pedig telnek az évek, fogynak a tartalékok és annyi éppencsak bevarasodott seb van már rajtunk, hogy az egész lényünk fáj. Harcolunk és felállunk minden csata után, amíg bírjuk. Aztán egyszer csak valamelyikünk már nem bírja tovább és ottmarad a csatamezőn, kimondja a rettegett mondatot: itt a vége. Vagy egyszerűen csak elfogy az idő, mert az a bizonyos óra, az első perctől kezdve ott ketyegett a fejünk felett.
Ez az a pillanat, amikor a remény is elfogy és le kell zárni valamit a lényünkben, el kell engedni a vágyat, az álmot és szembenézni a veszteségeinkkel. El kell viselni a sajnálkozó tekinteteket, el kell viselni a boldog családok látványát könnyek nélkül, el kell viselni a kérdéseket. Meg kell számolni a sebeket és karcolásokat, amiket a csata során szereztünk és elkezdeni begyógyítani őket, menteni a menthetőt. Még mielőtt ezt megtehetnénk, el kell búcsúzni. El kell búcsúzni a vágytól, az álomtól, a jövőtől, el kell búcsúzni a soha meg nem született gyerekünktől.
Aztán mi a helyzet, ha megbeszéltük, hogy nem lesz gyerekünk? Mi van, ha sosem éreztem a vágyat? Mi van, ha olyan traumáim vannak, amiket nem akarok továbbadni? Mi van, ha nem tartom magamat alkalmasnak egy gyerek nevelésére?
Végre eljutottunk társadalmilag arra a pontra, hogy lehet beszélni a gyerekvállalás árnyoldalairól is. Ki lehet mondani olyan dolgokat, amiket akárcsak 20 éve sem lehetett. Történetesen azt, hogy gyereket nevelni baromi nehéz. Kimerítő fizikálisan, mentálisan, anyagilag. Néha örülünk, hogy túléljük a napokat. Mellette ott van az a jelenség is, hogy már nem az az élet felfogása, hogy összeszorított foggal bírjuk ki. Ez kevés: jól akarunk lenni, élvezni akarjuk az életünket és minőségi időt tölteni a gyerekeinkkel is, magunkkal is, a párunkkal is. Ez azért elég nagy elvárás, amin a social média sem segít.
Eljutottunk arra a pontra is, hogy lehet erre nemet mondani. Eljutottunk oda, hogy kimondjuk ÉN vagyok az első a saját életembe. A tabuk ledöntése a gyereknevelés körül valódi választást adott a kezünkbe. Olyan cikkeket olvasva, hogy az anyák komoly százaléka fantáziál arról, hogy ha pár napra kórházba kerülne, legalább lenne egy kis nyugalma, vagy hogy mennyire érzik magukat átverve, amikor egyik női felmenőjük sem fedte fel előttük a gyerekvállalással járó nehézségeket, csak a cukormázat kapták, azért felmerülnek az emberben kétségek.
Ez az a kor, amikor a cukormáz mögül kikandikál az odaégett piskóta és valóban feltehetjük magunknak a kérdést: kell ez nekem? És mondhatjuk az, hogy NEM.
Igazából teljesen mindegy az indok. Mind valid és tudatos döntés, ami nem egyik pillanatról a másikra születik meg. Azonban egészen sokáig a lehetőség ablaka nyitva áll. Mégis ott motoszkál a fejünkben, hogy azért megtehetném, ha akarom. Megváltoztathatom a döntésemet és mégis belevághatok, ha akarok. Az óra azonban ebben az esetben is ketyeg. A nőknél jobban, mint a férfiaknál, de mindannyiunk életében lehet egy pont, amikor azt mondjuk, hogy most már nem, és bezárjuk azt az ablakot.
Nem feltétlenül kell, hogy traumatikus élmény legyen, de érdemes megállni egy pillanatra ebben az esetben is és búcsút venni. Búcsút venni azoktól, akik meg sem fogantak.
Ha neked is le kellett mondanod a vágyról, a jövőről, ha téged is megsebzett a folyamat, ha megállnál búcsút venni, itt vagyok. Keress bizalommal!
