Az egyik legnehezebben elfogadható tény az ember életében a saját halandósága. Az a gondolat, hogy egyszer nem leszünk, sokakat megrémít. A bizonytalanság, hogy mi lesz utána, szinte feldolgozhatatlan. Nemhiába a vallások egyik legfőbb témája, hogy mi lesz velünk a halálunk után. Mindenki magyarázatot és bizonyosságot keres, hogy ne legyen olyan rémisztő az élet vége.
Amíg az ember fiatal, védve érzi magát. Ez még nagyon messze van, minek ezzel foglalkozni, hiszen előttem az egész élet.
Aztán jön az első olyan halálhír, ami elgondolkodtat. Emlékszem, amikor meghallottam, hogy meghalt Fábián Juli, mindössze 37 évesen, teljesen letaglózott a hír. Maga a tény volt számomra sokkoló, hogy 37 évesen egy ragyogó tehetség, belehalhat a méhnyakrákba 2017-ben. Pár évvel volt idősebb nálam. Ültem a laptop előtt olvasva a híreket és megrengett a világom a ténytől, hogy ennyire múlandóak vagyunk. (És bár előtte is komolyan vettem a szűrővizsgálatokat, innentől fokozottan figyeltem.)
A második rengés egy régi ismerős halálhíre volt. Egy városban nőttünk fel, voltak közös pontok az életünkben, ismertük egymást, és egyetlen nappal volt idősebb nálam. Egy nappal. 2022-ben ment el, akkor már régóta tudni lehetett, hogy nincsen jól. Megintcsak le kellett ülnöm egy kicsit szembenézni a dologgal, hiszen gyakorlatilag egyidősek voltunk.
Nyolcévfolyamos gimnáziumba jártam. Ez azért fontos, mert gyakorlatilag együtt nőttünk fel, és életünk nagyon meghatározó nyolc évet töltöttük együtt. Mai napig szoros a kapcsolat, és bár vannak akikkel ritkán beszélek, az osztálytalálkozók mindig ékesen bizonyítják, hogy az a nyolc év mennyire összeköt minket. Ezért is volt sokkoló, amikor megkaptuk a hírt: az egyikünk elment.
Nagyon tisztán emlékszem rá, pedig már majdnem 2 éve történt. Éppen egy dokut néztem valamelyik streamingen a kék zónákról, a hosszú életről, közben pakolásztam a szobában. Átfutott az agyamon, hogy hát igen, mostanában töltjük/töltöttük be a 40-et szépen sorban, de igazából még milyen fiatalok vagyunk. Addig vagyunk igazán fiatalok, amíg mind megvagyunk. Körülbelül 3 óra múlva jutott el hozzám a hír, hogy már nem vagyunk meg mindannyian. Egészen sokkoló volt.
Ő volt az, akit gyakorlatilag egész életemben ismertem, mert az általános iskolát is együtt kezdtük, és most nincs többé. Itt már mellbevágó volt az élmény a saját halandóságommal kapcsolatban. Bár sosem féltem a haláltól, és mindig is zavart a téma tabusítása, a saját bőrömön tapasztalni a közelségét egészen más élmény volt.
Ott álltunk a temetésen, amennyien el tudtunk menni, és olyan végleges volt az egész. Véglegessé tette a felirat is a koszorún, ami az osztály nevében búcsúzott tőle: "Az osztály létszáma 30, hiányzik 1 fő..."
Továbbra sem félek a haláltól, és el tudom fogadni a saját halandóságomat. Ehhez azonban kellett az, hogy ezekben a pillanatokban egy kicsit leüljek, és elgondolkozzak. A hétköznapi mókuskerékben észre sem vesszük, ahogyan elmennek mellettünk a dolgok, halogatunk, "majd akkor, ha" köröket futunk, pedig ez nem a főpróba, ez már az előadás. Maga az élet.
Ha neked nem sikerül szembenézned a saját halandóságoddal vagy éppen most suhintott meg téged is a téma, és úgy érzed nincs kivel megosztani a gondolataidat, beszéljünk! Keress bizalommal!
