(A neveket, helyeket és mindent, ami alapján beazonosíthatóak lennének a személyek, megváltoztattam.)
"Amikor megismerkedtem a párommal, nagyon izgatott voltam az első közös karácsonyunk miatt. Addigra már találkoztunk a családdal mindkét oldalon és éppen összeköltözés előtt álltunk, így természetes volt, hogy együtt akarjuk tölteni az ünnepeket. Nem voltunk már gyerekek, mindketten elmúltunk 30 évesek, így komoly kapcsolatról beszélhettünk már akkor is. Mivel a családjaink más-más városban élnek, így be kellett osztani a rendelkezésre álló 3 karácsonyi napot, hogy minden beleférjen.
Ez rendben is van. Ám amikor nekiálltunk szervezni, hogy hogyan is legyen az utazás, a logisztika stb. akkor az anyukája ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy márpedig náluk lesz a Szenteste, ez így szokott lenni és kész. Én ezen annyira megdöbbentem, hogy nem is tudtam, hogyan reagáljak. Mert nálam az a normális, hogy ha egy új helyzet áll elő, akkor megkérdezek minden felet, hogy nálatok ez hogyan szokás? Mit szólnátok, ha így lenne? Megfelel ez így mindenkinek? Szóval kérdezek. Azonban itt egyetlen kérdés sem hangzott el. Kész tények elé lettem állítva, teljesen figyelmen kívül lettek hagyva az én igényeim, az én családom, a mi szokásaink, egyszóval minden.
Teljesen sokkolt ez a fajta érzéketlenség. Persze megoldottunk mindent, szerencsére az én családom nem csinált nagy ügyet belőle, de akkor is nagyon fájt a dolog. Igazából még mindig fáj, hiába teltek el azóta évek." - Viki, 37
Az ignorálás, az érzéseink, a személyünk, a családunk és a hagyományaink figyelmen kívül hagyása fáj. Főleg egy olyan kiemelten fontos ünnepen, mint a karácsony. Ha figyelmen kívül hagyják az igényeinket, gyakorlatilag a személyünket kérdőjelezik meg, azt sugallják felénk, hogy nem vagyunk elég fontosak ahhoz, hogy számoljanak velünk. Ebből a helyzetből nagyon nehéz már bármi pozitívat kihozni. Milyen közös ünneplés az, ahol ennyire nem számítunk, mint emberi lény?
"Szerintem nem egyedülálló helyzet az, hogy a szülő maradnak a vidéki városokban, a gyerekek azonban már a fővárosban élnek, ott találják meg a számításukat, élik az életüket. A szülők azonban még mindig elvárják, hogy a "gyerekek" menjenek haza karácsonyra, még akkor is, ha a gyerekek már nagyon is felnőttek és a "haza" sem egyértelműen a szülői házat jelenti már.
Mi is ebbe a helyzetbe kerültünk. Én is, a tesóm is Budapesten éltünk már nagyon régóta, mindketten stabil párkapcsolatban. Mivel a párjaink családjával is számolni kellett, így csak bonyolódott a helyzet. Mivel akkor mi a párommal egy kényelmes nagy lakásban éltünk Budapest belvárosában, arra gondoltunk, hogy meghívjuk a tesómékat, anyukámat és a párom szüleit, így együtt csinálunk egy karácsonyi ebédet, eltöltünk együtt egy délutánt, így egyszerűsödik a helyzet. Anyu tud a tesóméknál aludni, a párom szülei nálunk. Megszerveztük, megbeszéltük, még a menüt is felosztottuk, hogy ki mivel készül, így a főzés sem volt olyan megterhelő. Szuperül sikerült minden, mindenki nagyon jól érezte magát, és az utazás is csökkent, így mindenkinek csak egy helyre kellett menni. Mi is csak Apukám családjához mentünk és nem 3-4 helyre. Tényleg flottul ment minden.
Ebben megnyugodva, hogy sikerült mindenki számára megfelelő új karácsonyi hagyományt teremteni, következő év novemberében felhívtam Anyut, hogy akkor elkezdjük szervezni ismét a közös karácsonyi ebédet hozzánk. Erre azonban azt a választ kaptam, hogy ő és a tesóm már mindent kitaláltak, mindent megbeszéltek és minden marad úgy, ahogyan az előző években volt.
Teljesen sokkolt a dolog. Egyszerűen nem értettem, mi történik. Hiszen minden rendben ment, mindenki jól érezte magát, akkor most miért nem jó így? Mit nem mondtak el az elmúlt egy évben ezzel kapcsolatban? Mikor döntötték el, hogy ez így nem lesz jó? És ami a leginkább fájt, hogy engem miért nem kérdeztek meg? Hogyan tehették ezt velem, hogy egyszerűen a fejem felett döntöttek? Ennyire nem számítok?
A párom persze teljesen kiakadt. Most mit mondjak? Igaza volt. Nem vettek számításba sem engem, sem őt, és megint mi alkalmazkodhatunk mindenkihez, ha részt akarunk venni a családi karácsonyon. Dróton rángattak, mint valami bábot és ez nagyon nem jó érzés." - Dávid, 35
Mi jelent az, amikor felnőttként kihagynak a téged érintő döntésekből? Milyen érzés, amikor nincs beleszólásod az életedet érintő eseményekbe? Mit érzel, amikor a közvetlen családtagjaid nem számolnak a személyeddel? A düh, a magányosság, az elhagyatottság, a megbántottság, az önvád és még nagyon sok érzelem előkerülhet egy ilyen helyzetben. Ami azonban a legfontosabb része ennek a történetnek, hogy nem számítasz: Nem számít a véleményed, az igényeid, nem vagy tényező. Sőt, hiába vagy felnőtt ember, majd mi eldöntjük, mi a jó neked. Az üzenet világos: vagy a mi szabályaink szerint játszol, vagy nem játszol egyáltalán. Nagyon nehéz helyzet, és nincs is igazán jó megoldás ennek feloldására. Vagy magadból adsz fel egy darabot, vagy konfrontálódsz a származási családoddal. Mindenképp veszteség fog érni és békés ünnepet máris elvették tőled.
Bár első ránézésre nem feltétlenül egyértelmű, de komoly veszteségek érték mindkét történet szereplőit. Egyrészt elvesztették a konkrét eseményt, azt, hogy békés és nyugodt karácsonyuk legyen. Másrészt saját magukat kellett feladni ahhoz, hogy ne legyen konfliktus, ami pedig a legnagyobb veszteség. Amikor magadból adsz egy darabot, hogy másnak jobb legyen, és ezt nem lehet büntetlenül csinálni. Harmadrészt pedig elvesztettek egy illúziót: azt, hogy számítanak.
Ha tőled is elvettek egy darabot, ha te is elvesztetted az eddig meglévő képet, ha te is elvesztetted a családod egy darabját, mert felnyílt a szemed, nem vagy egyedül. Beszéljünk!
