Ez persze előfordul, benne van egy ilyen veszélyes sportnál ez a lehetőség is.
Ami azonban az ő esetében különösen érdekes, hogy egy csodás, sikerekkel teli karrier áll már mögötte, rengeteg komoly sérülés (az egyik térdéből hiányzik térdszalag, a másikban egy speciális platina protézis van, számtalan törésen, szakadáson és egy gerincsérülésen is túl van) és rehabilitció tartkította pályáját egyszer már feladta, 2019-ben visszavonult.
6 év után tért vissza a versenyzéshez és a sérülések továbbra sem maradtak el.
Vasárnap is úgy állt rajthoz, hogy előtte bő egy héttel keresztszalag szakadása volt.
Az eredményt tudjuk.
A versenyét élőben nézve, már a rajtja előtt borzasztó rossz érzésem volt, hallgatva a kommentátor beszámolóját korábbi sérüléseiről, jelenlegi állapotáról. Folyamatosan azon gondolkodtam, hogy miért? Mi hajt valakit a végsőn is túl, egy olyan karrierrel a háta mögött, ahol már szinte mindent elért? Hogy nem látja a határokat? Miért gondolja azt, hogy mindent megúszhat?
Persze ahhoz, hogy valaki profi sportoló legyen, kell egyfajta őrült fanatizmus, a határok feszegetése. De hol a határvonal a teljesítmény fokozása és az önsorsrontás között?
Mikor van az a pont, amikor el kell engedni?
Elengedni, elgyászolni és újjáépíteni egy életet, immáron más fókusszal. Ez rettenetesen nehéz, és fájdalmas folyamat, mégis látni kell, hogy van az a pont, ahol már nem érdemes tovább tolni, hanem más irányt kell választani.
Lindsey Vonn számára valószínűleg ez volt az a pont. A baleset után édesapja azt nyilatkozta, ha van bármi beleszólása a dolgokba, ez vol Lindsey utolsó versenye.
