A mikor megmagyarázhatatlanul rosszul érzed magad bizonyos szituációkban, amikor egy apórásg komoly érzelmi vihart vált ki belőled, amikor te sem érted egészen pontosan, hogy miért is fáj/dühít/félelmetes ennyire, amire történik, hiszen csak egy hétköznapi apróság, akkor valószínűleg a belső gyermeked reagál helyetted.
Bekapcsol egy olyan üzemmód, ahol az egészséges felnőtt éned háttérbe szorul és a belső gyermeked ül az érzelmi kormányhoz. És ahogyan egy igazi gyereket sem engednél egy igazi autó volánja mögé, a belső gyermeked sem feltétlenül alkalmas a felnőtt éned vezetésére.
Amikor a belső gyermeked előtérbe kerül és reagál, akkor érdemes megnézni, hogy honnan s jön ez a reakció. Mi az a múltbéli esemény, ami kiváltotta, mivel nem nézett még szembe a felnőtt éned. Ezekben a pillanatokban egy jelenben történt eseményre reagálsz, a múlt fájdalmával. A gyermek fájdalmával.
Ha megtapasztaltad ezt az érzést, akkor állj meg egy pillanatra és gondolkozz el, mi is történt valójában. Mi volt a gyerekkorodban az az esemény, ami ezzel paralel volt. Ha megvan, akkor már van honnan elindulni.
És hogy hogyan jön ide a veszteség? Hát ez az igazi csavar. Tegyük fel, addig szent meggyőződésed volt, hogy szuper gyerekkorod volt. Persze voltak konfliktusok a szüleiddel, meg ott voltak a kamasz éveid, amikor minden kicsit a feje tetejére állt, de ez eddig tök normális, nem? Nem volt abúzus, durva trauma, nem éheztél-fáztál, szóval semmi kirívó.
Aztán történik egy apróság, beszélsz anyukáddal vagy apukáddal telefonon és olyan erős érzések, olyan mély lelki fájdalom hasít beléd, hogy teljesen letaglóz. Mi a ménkű történik? És akkor előtör egy emlék, amikor ugyanígy érezted magad.
Amikor például a szüleid megígérték, hogy elvisznek szombaton a bábszínházba, de egyszerűen elfelejtették, nem kelt fel senki időben, nem költöttek fel téged sem, így amikor reggel felkeltél és megkérdezted, hogy mikor indultok, csak néztek rád. "Jajj, hát most már nagyon késő van, nem fogunk odaérni, rohanni meg nincs értelme. Ne sírj, majd elmegyünk a jövő héten. Nincs baj." Te pedig ott állsz, apró szíved darabokra tört, hogy nem mentek, pedig annyira vártad. Fáj az egész lelked, de a felnőttek mintha nem is értenék, lépnek is tovább és már a reggeli a kérdés. Benned pedig marad a hiány.
Ez persze csak egy kiragadott példa, és valószínűleg nem egyszeri alkalom volt ez, hanem egy tendencia. Elfelejtett programok, karácsonyi, születésnapi kérések, lemondott iskolai előadások vagy sportesemények, amin nem vettek részt vagy te nem jutottál el miattuk, bármennyire is szerettél volna.
És akkor felnőtt fejjel beléd hasít a felismerés, hogy nem figyeltek rád. Nem értettek meg. Nem kaptál odaforduló figyelmet és vigasztalást. És nem azért, mert nem szerettek, hanem mert a felnőtt perspektívájából valóban nem olyan nagy dolog, egy gyereknek azonban az egész kis világa. Ezt a fájdalmat hordozod magadban és akkor rádöbbensz, nem volt tökéletes a gyerekkorod. Rádöbbensz, hogy ezért nem értenek most sem a szüleid, és ezért olyan fájó, amikor elfelejtik a következő utazásod vagy rászerveznek a megbeszélt programra. Felnőttként bosszantó. Gyermeki énednek újabb árulás.
Az fájdalom és csalódás mellett azonban megjelenik a veszteség fájdalma is. Az fájdalom, hogy ez már nem nagyon valószínű, hogy meg fog változni, és az a kisgyerek, aki akkor voltál, örökre lemaradt valamiről. A veszteség, hogy a gyerekkorod kielégítetlen vágyait már nem tudod betölteni, csak elfogadni. A veszteség, amikor meglátod gyerekkorod mélyen eltemetett emlékeit. Gyászolod a tökéletes gyermekkor képét és veszteségeit.
A múltat nem tudod megváltoztatni, de felnőtt fejjel meg tudsz birkózni a veszteség érzésével. Képes vagy más perspektívából szemlélni a dolgokat, képes vagy segítséget kérni. Szembe tudsz nézni a veszteség fájdalmával és fel tudod dolgozni, tudod enyhíteni.
Ha te is úgy érzed, valami elveszett amit már nem fogsz tudni pótolni, keress bizalommal!
