Hogy miért pont a gyász és a veszteség?
Azt gondolom nem beszélünk eleget a halálról.
Úgyanúgy az élet része, mint a születés, ám az élet végét még mindig tabuként kezeljük. A születéssel és a gyermekággyal járó változások sem régóta téma, de szerencsére feltűnt a szülők egy olyan generációja, akik kendőzetlenül megosztják a tapasztalataikat az élet kezdetével járó csodáról és viszontagságokról is.
Azt gondolom, ugyanez a nyitottság és kendőzetlen őszinteség megilletné az élet végét is. Az elmúlás nem egy élettől függetleníthető dolog, ugyanolyan része, mint a kamaszkor, a felnőtté válás vagy az öregedés. Ezeket a folyamatokat természetesnek vesszük, de valahogy a legvégéig nem jutunk el. Félre söpörjük és nem foglalkozunk vele.
2025-re eljutottunk oda, hogy képtelenek vagyunk bármit is lezárni. Gondoljunk csak bele, még a sorozatoknak sincs vége! Szereplők meghalnak, visszatérnek, mégsem halnak meg... (Gondoljunk csak Lokira...) Rettegünk a végleges döntésektől, a megmásíthatatlantól. Ha viszont valami biztos az életben, az az, hogy mindannyian meghalunk.
Itt az ideje, hogy szembenézzünk saját halandóságunkkal, szembenézzünk az elkerülhetetlennel, hogy ne legyen félelmetes.
A halál körüli tudatosság, az öregedéssel való megbékélés és a felkészülés az élet végére, megnyugvást ad.
Látni, ahogyan a szeretteink az elkerülhetetlen vég felé haladnak, nem könnyű. De a halál körüli önrendelkezés, a végakarat tiszteletben tartása (és itt nem a vagyonra gondolok elsősorban, persze ez is fontos, hanem az utolsó időszak, a temetés, a nyughely kiválasztása stb.) megadja a végre készülőnek a békét, hogy elrendezte az ügyeit, hogy rendben lesznek a dolgok, akkor is, ha ő már nem lesz itt. Segítség a hátramaradottaknak is, hogy iránymutatást kapnak az utolsó lépésekhez.
A halállal való szembenézés csökkenti a szorongást, a félelmet. Ha nem érezzük azt, hogy megfosztottak bennünket az önrendelkezésünktől, ha nem érezzük azt, hogy tehetetlenek vagyunk, amikor a szerettünkről van szó, az békét hozhat. Beszéljünk a halálról! Beszéljünk a méltó búcsúzásról, a méltó elengedésről, a méltó végről.
A veszteség mindennapjaink része. Kezdve az apró, mindennapi veszteségektől, amik csak bosszantóak pl. nem tudunk elmenni egy programra, egészen az életünket meghatározó és megrengető változásokig, mint egy válás, egy munkahely elvesztése, de akár egy kényszerű költözés is.
A veszteségek "mértéke" igazából nem fontos. Ha neked valamiért sokat jelent, megragad benned vagy nem megy ki a fejedből, akkor az számodra egy fontos veszteség, legyen az a kedvenc bögréd, ami eltört, vagy egy kapcsolat vége. Nem az számít, hogy a külvilág szerint mit kellene érezned vagy hogyan kellene továbblépned, az az egyetlen igazán fontos szempont, hogy te mit érzel, te hogyan éled meg.
Ez nem egy verseny, hogy ki szenved jobban, kinek nagyobb a fájdalma. Nem jár díj "a legtöbbet szenvedett" léleknek a végén. Akkor miért is maradnál abban, ami nem jó neked? Nem jobb érzés jól lenni? A közhiedelemmel ellentétben az idő sem old meg mindent, de te tehetsz magadért. Dolgozd fel a veszteségeidet, nézz szembe a gyásszal és lépj tovább. Úgy tényleg lépj tovább.
Azt biztosan biztosan megígérhetem: én nem fogok ítélkezni feletted, nem fogom elbagatellizálni az érzéseidet és empátiával fordulok majd hozzád, bármivel is keresel meg.
A konzultáció rólad szól, a te témád, a te veszteséged áll a középpontban. Én ott leszek és elkísérlek az úton, hogy jobban legyél.
