Az állatok esetében az eutanázia egy teljesen elfogadott dolog. (Persze nem arról beszélek, amikor orvosok asszisztálnak egészséges, csak éppen fölöslegessé vált állatok legyilkolásához. Az nem eutanázia, az gyilkosság.) Az élet minőségének a kérdése náluk valahogy sokkal egyértelműbb, mint az emberek esetében. Ez egy kényes és nagyon összetett téma, de fontos róla beszélni - az emberek esetében is.
Felelős állattartóként egyszerűen nincs más választásunk, mint felkészülni erre. Az öregség önmagában nem indok. Az, hogy egy öreg társállat több törődést, figyelmet, anyagi és lelki ráfordítást igényel, természetes kell, hogy legyen, hiszen vállaltuk. Vállaltuk akkor, amikor beleszerettünk a kis pofijukba, és azt ígértük nekik, hogy minden rendben lesz. Ők cserébe az egész életüket a kezünkbe adták. Nem tisztességes, ha az utolsó pillanatban nem teljesítjük, amit vállaltunk.
Egy öreg kutya élhet boldog és kiegyensúlyozott életet egészen sokáig. Lehet, hogy már le kell vinni a lépcsőn, lehet, hogy már csak 5 méterről hozza vissza a labdát, lehet, hogy már nem vágyik nagy sétákra, csak éppen egy kis körre a ház körül, de boldog. Nekünk ilyenkor nincs más dolgunk, mint figyelni az igényeiket, a fizikai terhelhetőségüket, és kicsit gyakrabban konzultálni az állatorvossal, hogy hogyan őrizhetjük meg az egészségüket minél tovább.
A legtöbbünk ilyenkor már elkezd szorongani, hogy mi lesz. Elkezd arra gondolni, hogy lassan itt a vége az együtt töltött éveknek és vagy szembenézünk vele, vagy jó mélyre elássuk magunkban az érzést, és hallani sem akarunk róla. Azt gondolom, a második út a végén sokkal fájdalmasabb, mint az első. Ha tudatosítjuk magunkban, hogy lehet, hogy ez az utolsó közös kirándulásunk, utazásunk, sétánk stb. sokkal jobban oda tudunk figyelni, és megélni a pillanatot, ami majd egyszer csak emlék lesz.
Aztán eljön az idő, amikor már látjuk, hogy egyre közelebb kerülnek ahhoz a bizonyos szivárványhídhoz. Amikor már nem érdekli őket a labda, az étel, a séta. Akkor ők már a hídon túlra tekintenek. Ha nincsenek fájdalmaik, ha az életminőségük rendben van, akkor nekünk kell összeszedni magunkat, és arra koncentrálni, hogy a legnagyobb kényelmet és nyugalmat biztosítsuk nekik. Legyünk mellettük, fogadjuk el, hogy tényleg itt a búcsú, és gyűjtsünk emlékeket. Készítsünk még közös fotókat, csináljunk mancslenyomatot, tegyük maradandóvá az utolsó élményeket.
És az sem baj, ha nehéz. Ha rettenetesen fáj és fáraszt egyszerre, ha rettegünk és szeretnénk már túlleni az egészen, miközben el sem tudjuk képzelni az életünket nélküle. Érezhetünk egyszerre ellentétes dolgokat is, hullámozhatnak bennünk a "nem bírom tovább" és a "nem akarom, hogy vége legyen" hangulatok, és persze lehet közben lelkiismeretfurdalásunk is, hogy már túl akarunk lenni az egészen. Emberek vagyunk, ez természetes.
Amikor egészségügyi probléma van, az már nehezebb kérdés. Ha egyértelműen fájdalmai vannak, ha szenved, akkor az orvosunk is javasolni fogja valószínűleg az altatást. Egy fokkal nehezebb, amikor nem ennyire egyértelmű a dolog. Amikor van probléma, de nem annyira súlyos, hogy egészen egyértelmű legyen az altatás. Ez az, ami igazán nehéz, és nagyon erős önreflexióra van szükségünk, hogy meghozzuk a megfelelő döntést, a megfelelő időben.
Ebben a legnehezebb az, hogy a saját érzéseinket, szorongásunkat, fájdalmunkat, mindent a háttérbe kell szorítani és arra koncentrálni, hogy nekik mi a legjobb ebben a helyzetben. Itt nincs éles határvonal, talán ami támpontként szolgálhat, az a fájdalom megjelenése. A másik az öröm. Ha már nem tudja örömét lelni a mindennapokban, nem tudja azokat a tevékenységeket végezni, amik boldoggá tették.
Ha ezeket tapasztaljuk, akkor érdemes lehet elgondolkodni, hogy csak azért akarjuk itt tartani, mert mi nem készültünk fel az életre nélküle, vagy ez neki még tényleg jó? Ha őszinték tudunk lenni magunkhoz ezekben a nehéz napokban, hetekben, ha tényleg odafigyelünk szeretett társunkra, akkor tudni fogjuk, mikor jött el az idő.
Engedjük el őket szeretetben, boldogságban, egy szép élet után, amit adtunk nekik. Megérdemlik ők is, hogy méltósággal távozzanak.
Ha úgy érzed, nem vagy képes elengedni, ha nem tudsz szembenézni az elkerülhetetlennel, ha támogatásra van szükséged a legnehezebb pillanatokban, keress bizalommal!
(Az állatorvosi konzultáció elengedhetetlen az életvégi döntéseknél, ezt mindenképpen vedd figyelembe!)
