Mindig is voltak állataim. Egészen kicsi gyerekkorom óta állatbolond vagyok, imádtam mindent, ami az állatvilággal kapcsolatos (mai napig tele van a fejem rengeteg "fölösleges" információval). Nem számított, hogy milyen állatról beszélünk: egészen korai emlékem, amikor valami hüllőshown anyukám elképedve figyelte, ahogyan boldogan simogatom egy óriási piton fejét... Ezek után talán nem túl meglepő, hogy mindig is volt állat az életemben. Néha egész állatkert: kutya, macska, halak és két papagáj, amiket apukám egy parkban, a bokor alatt talált, és persze haza hozta.
Ma sincs ez másképpen, lenyűgözve tudom nézni a kertemben a madarakat, a virágokra szálló szendert vagy éppen a fügén hadakozó darazsakat, a napozó gyíkokat. És persze itt van a kutyám, akitől elképesztően sokat tanulok nap, mint nap.
Mivel gyerekkorom óta az életem része az állattartás, így el is köszöntem pártól már. Ez vele jár, legyintenek sokan. Abban igazuk van, hogy tényleg elkerülhetetlen, azonban hiába tudjuk a nyilvánvalót, attól még nem lesz kevésbé fájdalmas. Minden alkalommal szívbemarkoló az elvesztésük és tökéletesen emlékszem minden kis lélekre, akivel megosztottam a gyerekkorom.
Az elmúlt évtizedben az állattartás komoly változáson ment át, megváltozott az állatok szerepe, státusza a családban. Háziállatból igazi társállatok lettek. Velünk élnek a házban/lakásban, velünk alszanak, velünk utaznak. A világ is egyre inkább fel van készülve erre, már szinte minden elérhető a számukra (főleg a kutyák számára), ám a halálukkal még mindig nem tudunk mit kezdeni.
(Fotó: Seth kutyámmal az óceánnál 2025 őszén)
Nincsen bevett szokás, elvárható viselkedés, vigasztalónak szánt sablon arra, ha valaki elveszti a szeretett állat társát. Még mindig nagyon kevesen vannak azok - bár egyre többen -, akik ezt őszintén át tudják érezni, így a gyászoló, sokszor még a legszűkebb környezetével sem tudja megosztani, hogy min megy keresztül. Nagyon magányos és fájdalmas időszak.
Sokakban munkál a szégyen is, hiszen van olyan közeg, ahol még mindig nem tekintik többnek az állatokat, mint fogyóeszköznek. Nincs kihez fordulni.
Egy ilyen fájdalmas időszakban kiemelten fontos a támogatás, az együttérzés, az empátia. Azért is indultam el ezen az úton, hogy támasz tudjak lenni azok számára, akik nem tudják kivel megosztani a fájdalmukat. Akiket nem értenek meg és magányosan gyötrődnek. Nem vagy egyedül!
Van segítség, beszéljünk róla!
(Bár leginkább a kutyákkal foglalkozom, ne érezd azt, hogy nem fogadlak el, ha a macskád, a madárpókod, az iguanád, a lovad vagy a papagájod elvesztése miatt keresel meg. Ők is csodásak és egyediek, megérdemlik a méltó búcsút, ahogyan te is az elfogadást, az empátiát és a támogatást!)
