Egy betegség soha nem kellemes, legyen szó egy egyszerű influenzáról, vagy egy komolyabb műtétből való felépülésről. A betegségből való felépülés egyik alapja a nyugalom, ezt szinte mindenki tudja. Valahogy mégis ez a legalapvetőbb dolog szokott a leginkább elsikkadni. Ha betegek vagyunk, természetes reakció, hogy befelé fordulunk, csendre vágyunk, akár még sötétre is, egy biztonságot adó zugra. Ez az egyik legősibb ösztön. Nézd csak meg a kutyádat vagy a macskádat: ha beteg, keres egy komfortos sötét sarkot és alszik.
A másik fontos tényező a pihenés. Ehhez azonban nemcsak a fizikai pihenés, hanem a lelki, szellemi is hozzátartozik. Betegen nem forog úgy az agyunk, ingerlékenyebbek vagyunk vagy éppen nem tudjuk úgy érvényesíteni az akartunk, ahogyan azt normál esetben tennék.
Ha egy komolyabb betegségből, műtétből épül fel valaki, esetleg kórházi kezelés alatt áll, ez a helyzet már önmagában megterhelő. Fájdalmak, bizonytalanság, aggodalom, a kiszolgáltatottság érzése komoly lelki terhet is jelent. A kórházi kezelésekben az egyik leginkább megterhelő tapasztalat az önrendelkezésünk csorbulása. Kénytelenek vagyunk idegenekre bízni magunkat, kiszolgáltatott helyzetünkben megbízni az ápoló személyzetben, az orvosokban.
Ha mindez nem lenne elég, akkor jön a képbe a család és a tágabb ismeretségi kör. Persze mindenki aggódik, mindenki szeretne jól informált lenni, esetleg segíteni. Csak éppen a sok bába között sokszor elvész a gyerek, azaz a legfőbb szempont: hogy mi a jó a betegnek.
Vannak az aggódók - akik általában közvetlen családtagok -, és rettenetesen kétségbe vannak esve, hogy mi lesz velünk. Hívogatnak, látogatnak és látványosan aggódnak, esetleg pityeregnek, hogy jajj, jajj, de szörnyű ez a helyzet. Azaz a beteget terhelik a saját problémáikkal, félelmeikkel, ők várnak vigasztalást, észre sem véve, hogy ezzel még nagyobb terhet tesznek a gyógyulóra. Bár leginkább nem akarnak direkt ártani, nagyon is ártalmas ez a viselkedés, hiszen nem magunkra fókuszálunk, hanem rájuk. A Panaszkodás körének itt is érvényesülni kell.
Aztán ott vannak a szórakoztatni vágyók. Ők általában a tágabb család vagy baráti kör, akik úgy gondolják, hogy unalmas perceinket, óráinkat kitöltik az ő életük eseményeivel, friss pletykákkal, vagy bármivel, ami őket érdekli. Jönnek, hatalmas energiával zsezsegnek és beszélnek, hosszan időznek és nem veszik észre magukat. Ők sem akarnak direkt rosszat, de amikor éppen az a prioritás, hogy magunkban tartsuk az ételt, ne szédüljünk a fájdalomtól, vagy csak éppen befelé figyelnénk és gyógyítanánk a testünket, lelkünket, borzasztó kellemetlenek tudnak lenni. Ha esetleg hoznak is valamit, biztosan nem azt amire szükségünk van és ha szóvá tesszük, hogy elég lesz a látogatásból és holnap igazából nem is kell jönni, megsértődnek. Mindannyian ismerjük a típust.
Vannak még az önjelölt doktorok és vészmadarak. Ők lehetnek közvetlen hozzátartozók és távolabbi ismerősök is. Ők azok akiknek biztosan van egy ismerőse, vagy ismerősének egy ismerőse, aki
a.) valami csodaszer segítségével pikk-pakk meggyógyult
b.) pikk-pakk belehalt abba, amiben éppen mi is szenvedünk.
Egyik sem túl építő, főleg, ha csendre vágyik az ember és amúgy is aggasztja a saját állapota.
Az egyéb ismerősök és rokonok között még ott vannak a katasztrófa turisták. Olyanok, akik ránk sem emelték a telefont évek óta, nem voltak kíváncsiak életünk egyéb eseményeire, de most, hogy baj van, lehet jönni nézelődni. Ők a tágabb család és ismeretségi kör részét képezik, és minél nagyobb a baj, annál biztosabb, hogy feltűnnek.
Kik vannak még? A megoldó emberek. Ők inkább a szűkebb családhoz tartoznak, és most, hogy ágynak estünk, feljogosítva érzik magukat arra, hogy megoldják a nem létező problémáinkat, ezzel általában újakat generálva. Nem ritkán erős nárcisztikus vonásokkal rendelkeznek és nem ismerik a határokat. Segítség címszó alatt nagyon kreatívan tudják semmibe venni az igényeinket és átlépni a határainkat. Tényleg nagyon kreatívak: átrendezik a fél lakást, amíg mi pihennénk, értesítenek boldog boldogtalant az állapotunkról, leszervezik a rehabilitációhoz szükséges segítőket, akár kell, akár nem, stb. Nah ők azok, akiket a lehető legtávolabb kell tartani a betegtől.
És végül, de nem utolsó sorban ott van azoknak a szűk köre, akikre tényleg számíthatunk. Ők általában kortárs barátaink, hiszen jobban megérti az igényeinket, vagy olyan rokonok, akik képesek az egojukat a háttérbe szorítani és valóban odafigyelni. Őket meg lehet kérni szinte bármire, biztosak lehetünk benne, hogy valódi segítséget fognak adni.
A valódi segítség ugyanis az, hogy pontosan azt, úgy és akkor teszik, amire a betegnek szüksége van, nem amit a másik annak gondol. Ezt nagyon sokan elfelejtik. Nem véletlen a mondás, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.
