Ezért most biztosan szét fognak szedni, de azt gondolom, itt az ideje, hogy leáldozzon a mártír anyák kora. Azoké az anyáké, akik teljesen felolvadnak az anyaságban, és nem találnak új identitást akkor sem, ha már a gyerekeik kirepültek. Ők azok, akik nem küzdik meg az üres fészket, az életközepi válságot, hanem foggal-körömmel ragaszkodnak a gyerekeikhez.
Az egész életük aköré szerveződik, hogy mikor hívnak a gyerekek, mikor jönnek a gyerekek, mikor mennek a gyerekek, mit esznek a gyerekek stb. Amikor pedig a gyerekek éppen a saját életükkel vannak elfoglalva, nosztalgiázva merednek maguk elé, és nem csinálnak semmit. Nincsenek barátaik, hobbijuk, társaságuk, csak és kizárólag a gyerekeik és az emlékeik.
A múltba révedbe, az emlékeikbe merülve töltik a napjaikat, olyan dolgokon gondolkodva, amit a gyerekek már régen el is felejtettek. Pont emiatt nem is nagyon lehet velük megosztani problémákat vagy tanácsot kérni tőlük. Nem tudják helyén kezelni a dolgokat, ha meg is oszt velük valamilyen problémát a felnőtt gyerek, vagy csak ventilálni akar, azonnal problémamegoldó üzemmódba váltanak, de mivel nem értik a felnőtt gyerekeiket, ezért a megoldási javaslataik teljesen abszurdak. Az is előfordul, hogy - mivel más dolguk nem nagyon van - teljesen túlgondolják, túlelemzik az elmesélt helyzetet, kis vitát, amit megrpóbáltak megosztani velük, így a legközelebbi telefonhívás alkalmával olyan dolgokról beszélnek, amin felnőtt gyerekük már régen túllépett.
Ha nincs éppen megoldandó, aktuális probléma, akkor a múlton töprengenek, aztán egy-egy nosztalgiahullámon lovagolva érzelmektől fűtötten, könnyes szemmel hívják fel utódaikat, akik éppen a saját életükben vannak, dolgoznak, intézik az ügyeiket, és teljesen váratlanul érik őket anyjuk érzelmi kirohanása, aminek az eredménye egy kellemetlen, feszengő beszélgetés, vagy éppen egy gyors „Ne haragudj, de most nem érek rá, dolgozom.” amit persze lelkiismeretfurdalás követ.
A telefon az ő esetükben köldökzsinórként működik, amin keresztül belefolyhatnak a gyerekek életébe. Nem feltétlenül kell hívni, léteznek már remek appok arra, hogy folyamatosan bele lehessen lógni a másik magánszférájába. Erre a legalkalmasabbak a családi csoportok, ahol folyamatosan lehet bombázni a gyerekeket a "hol vagytok/mit csináltok, miért nem válaszoltok, küldjetek képet az unokáról" stb. üzenetekkel. 7/24 átnyúlva a határokon, már ha léteznek egyáltalán.
Ahhoz, hogy megértsük a károkat, amit ez a viselkedés okoz, el kell fogadnunk egy fontos tényt: senki nem felelős a másik érzelmi jóllétéért. Mindenki csak saját magának teremtheti meg a lelki békéjét és nem tolhatja át ezt a felelősséget egy másik emberre. Ezért is nagyon fontos az önismeret és a terápia. Képessé kell válnunk kielégíteni a saját érzelmi igényeinket, felismerni a mintáinkat és ha probléma van, segítséget kérni.
A „gyerekeimnek élek” mentalitás gyakorlatilag kiszervezi az érzelmi munkát a gyerekekre. Amíg közel vannak és kicsik, a szimbiózis természetes. A problémák akkor kezdődnek, amikor a gyerek megkezdi a természetes leválás folyamatát, az anyja azonban erre képtelen. Nem tud mit kezdeni a távolsággal, a felszabaduló idővel és energiával, és ahelyett, hogy kitöltené az űrt, minden energiát arra fordít, hogy kisajtolja a már felnőtt gyerekből is az érzelmi töltést. Ez pedig fájdalmas folyamat.
A gyereknek ilyenkor két választása van, és egyikkel sem nyerhet. Az egyik, hogy enged és rendelkezésre áll. Hagyja magát csapolni, érzelmileg leszívni, az anyja igényei köré szervezi az életét, ami persze csak a saját életének a rovására tehet meg, így a párkapcsolat, esetleg a saját gyerekei is háttérbe szorulnak, vagy szétszakad, és kimerül abban, hogy próbálja mindenki igényét kielégíteni.
A másik út a határhúzás. Itt azonban jön az állandó lelkiismeretfurdalás, a „kedves” rokonok és a környezet rosszallása, hogy „miért nem foglalkozol többet édesanyáddal?”, az önzőnek titulálás. Azt megint csak muszáj tisztázzuk, hogy ha valaki a saját jóllétét és érzelmi biztonságát választja egy szituációban, az nem önzőség. Az önvédelem.
A határhúzás azonban borzasztóan nehéz és érzelmileg megterhelő folyamat. Vannak visszaesések és nehezebb időszakok. Nagyon nehéz azt is belátni, hogy kognitíve nem lehet hatni az ilyen szülőre, nem lehet neki elmagyarázni, hogy amit csinál, a másiknak egyáltalán nem jó. Hacsak nem a teljes kapcsolatmegszakítás mellett dönt valaki, akkor a „póráz” azért ott lesz a kezükben, mert a komolyabb döntéseknél elő fog kerülni az a szempont, hogy meddig lehet eltávolodni, akár fizikálisan. (Például egy külföldi lehetőségnél az EU még szóba jöhet, hiszen minden nagyobb városból 2-2,5 óra alatt Budapestre lehet érni repülővel, de Kanada vagy az USA már nem, mert nagyon messze van.)
Minden egyes látogatás érzelmi kiszipolyozás. Érzekéskor anyuka szinte ráveti magát a gyerekekre, még ott állnak kabátban-cipőben, de már a nyakukba ugrik, majd távozáskor ugyanez a kapaszkodás megy. A kettő között azonban nincsen valódi figyelem, valódi odafordulás, mert képtelen rá. Képtelen kapcsolódni a felnőtt gyermekéhez, így megmaradnak a kisgyermeki funkciók: egyen, igyon, legyen mellette fizikálisan, meséljen ezt-azt, de csak pár mondatban, mert a részletek már nem érdeklik. Pont, mint anno: Mi volt az oviban? Mit ettél? Kivel játszottál?
A felnőtt gyerek pedig ott ül, és biodíszletnek érzi magát, holott elvileg róla szól minden. Aztán búcsúzáskor jön a lelkiismeretfurdalás, majd a sarkon túl az érzelmi kimerülés, mert egyszerűen akkumulátornak használták. Azt is látni, hogy érkezéskor anyuka kicsit halkabb, szürkébb, majd távozáskor kicsattanó energiával kapaszkodik még a gyerekbe, aki viszont már szürke és kimerült - pontosan, mint egy kifacsart akkumulátor -, és szörnyen érzi magát, majd ostorozza magát, mert szörnyen érzi magát, és megkönnyebbül, amikor kifordul az autó a sarkon.
Nincs nyertes helyzet, csak annyit lehet tenni, hogy megpróbáljuk szabályozni, hogy mikor és mennyit adunk magunkból, visszavéve legalább ennyi irányítást.
A legfájdalmasabb élmény pedig az, amikor az érzelmileg éretlen szülő után és a tapasztalás, hogy milyen meglátogatni egy érzelmileg érett, nem gyerek-függő szülő. Amikor látjuk azt, hogy együtt lehet lenni érzelmi kiszipolyozás nélkül, el lehet jönni a látogatás után lelkiismeretfurdalás nélkül azzal a tudattal, hogy jó volt együtt, de mindenki éli tovább a saját életét. Mert van neki.
Egy egészséges szülőnek, aki már túlvan a gyereknevelés aktív fázisán, nem szűnik meg az élete akkor, amikor a gyerekei elköltöznek és a saját életüket élik. Ha már nyugdíjba is ment, akkor van ideje olvasni, ismerősökkel, barátokkal találkozni, lakást felújítani, kertet rendezni. Történnek vele dolgok, van mit mesélni és nem az tölti ki a napjait, hogy mikor csörren meg a telefon és mikor jönnek már. Persze örül a látogatásnak, a gyerekeknek, az unokáknak, ha vannak, de nem marad űr utánuk, mert képes megtölteni a napjait nélkülük is.
A legnagyobb ajándék, amit az ilyen szülő adhat a gyerekeinek az az érzelmi tehermentesítés és a nyugalom. Az a tudat, hogy élhetik az életüket, mert a szüleik is képesek erre. Sokkal könnyebb kapcsolódni, tanácsot kérni, tapasztalatot cserélni. Az együtt töltött idő feltöltődés mindenki számára, nem pedig érzelmi hullámvasút.
