Minden családban van legalább egy ember, aki úgy gondolja, hogy mindenkinél jobban tud mindent, mindig kézben tartja a dolgokat és csak az lehet a helyes, ahogyan ő szemléli az életet és oldja meg a problémákat. Ugye mindenki felismerte a nagymamáját, a nagynénjét, nővérét vagy keresztanyját? Általában idősebb nőrokon szokott a "mindent megold" szerepben tündökölni, sokszor kéretlen tanácsokat osztogatva, némi nárcisztikus felhanggal megspékelve.
Ezek a személyek, különösen krízis helyzetben vannak elemükben, hiszen van mit megoldani, van kit gyámolítani és van mit szervezni, teljesen függetlenül attól, hogy az érintettek mit is szeretnének. És a problémák itt kezdődnek. Elszabadult hajóágyúként intézkednek a családban, teljesen figyelmen kívül hagyva a közvetlenül érintett személyek igényeit, kívánságait, sőt sokszor a tudtuk és megkérdezésük nélkül döntenek őket érintő kérdésekben. Nagyon nehéz velük.
Működésük viszont tökéletesen rávilágít egy általános problémára, mégpedig arra, hogy hogyan érdemes viselkedni egy gyászoló körül. (Vagy bármilyen krízisben lévő személy körül.)
Ami talán a legfontosabb, hogy tartsuk tiszteletben a határokat. Ne akarjuk jobban tudni, hogy az adott személynek mire van szüksége, inkább figyeljünk. A "miben segíthetek" vagy "szólj, ha szükséged van valamire" ebben az esetben túl általános lehet, hiszen mentálisan nincs abban az állapotban sokszor, hogy konkrét kéréseket tudjon megfogalmazni. Egyszerűsítsük le a helyzetet konkrétabb kérdésekkel.
Az ehhez hasonló hétköznapi apróságok nagy terhet tudnak levenni az érintett válláról, hiszen egészen másik dimenzióban mozog. Ilyen esetben a legalapvetőbb, leghétköznapibb döntések és feladatok is nehézséget jelenthetnek. Ez azonban nem törvényszerű.
Persze mindenki másképpen gyászol, ezt soha ne felejtsük el! Figyeljünk és cselekedjünk úgy, hogy a másik minél komfortosabban érezze magát. Ha megkér bennünk valamire, akkor pontosan azt és úgy tegyük, ahogyan kéri. Ha azt látjuk, hogy csak szeretné normálisnak érezni magát és egy kicsit kiszakadni a gyászból, akkor ne hozzuk fel mindenáron, ne erőltessük rá, hogy beszéljen róla, ha nem akar. És el is érkeztünk a következő kulcsponthoz: ne panaszkodjunk!
A Panaszkodás Köre (Complaining Out) egy nagyon egyszerű és hatásos módszer arra, hogy ne terheljük a krízisben lévőt. Képzeljünk el koncentrikus köröket, ahol a legbelsőbb kör közepén áll az érintett, a gyászoló, a beteg, a krízisben lévő személy. A körülötte lévő legkisebb körben áll a közvetlen szűk család. A következő körben a nagyon közeli barátok. A következőben jönnek a távolabbi rokonok, távolabbi barátok. Utána a kollégák, ismerősök, stb.
Ami a kulcsa ennek a modellnek, hogy bárhogy is érint bennünket az adott szituáció, mindig csak kifelé, a következő, nagyobb körben lévő személyekkel osztjuk meg az érzéseinket, aggodalmainkat. Kifelé panaszkodunk. A saját érzéseinkkel nem nyomasztjuk a körben beljebb állókat, hiszen őket nálunk is jobban érinti a krízis. Ha nem vagyunk biztosak benne, hogy mit tehetünk az érintettekért, akkor csak adjunk teret, ne kezdjünk el rendezkedni helyettük.
Ez a történet mindig a legbelsőbb körökben álló személyekről szól, őket kell támogatni és segíteni mindenki másnak. Ez az a kulcsfontosságú momentum, amit a fentebb említett "mindent megold" emberek nem szoktak megérteni. Ők előszeretettel panaszkodnak a súlyos betegnek vagy a friss özvegynek, előre temetik a még élő, csak éppen beteg rokont vagy éppen ők kürtölik tele a fél világot a legbelsőbb kör személyes ügyeivel, komoly stresszt okozva és súlyosan megsértve a középen álló önrendelkezését. Ha ilyen személyt látunk, próbáljuk meg visszafogni és minél távolabb tartani a középen lévőktől, mert bár ő többnyire "csak jót akar", pont erre nincsen szüksége a nehéz helyzetben lévőknek.
