(A neveket, helyeket és mindent, ami alapján beazonosíthatóak lennének a személyek, megváltoztattam.)
"Milleniálként nem meglepő, hogy nem abban a városban élek, ahol születtem, ahogyan a férjem sem. Szerencsétlenségünkre, a szüleink az ország két ellentétes pontján laknak, így a logisztika elég nehézkes a sátoros ünnepek alkalmával. Főként karácsonykor volt elvárás, hogy mindenhol tiszteletünket tegyük, lehetőleg pont abban a 3 napban, amikor karácsony van. A távolságokat tekintve ez elég kihívásos, már időmenedzsment szempontjából is, az ajándékok, kaják, ruhák logisztikájáról nem is beszélve. Folyamatosan nézni kellett az időt, rohanni, számolni, hogy hol mennyit tudunk maradni, hogy időben odaérjünk a másik városba, közben persze a "mikor jöttök már?" és a "miért mentek máris?" szemrehányások között örlődtünk.
Kétszer csináltuk meg az országjárást, egyszer egyik helyen kezdve majd a következő évben fordítva. Ültünk a kocsiban a sötét utakon, az egyik évben úgy havazott, hogy alig láttunk ki a szélvédőn. Rémálom volt az egész. Semmi másra nem emlékszem abból a két karácsonyból, mint a rohanásra, a stresszre és arra, hogy fogadkozom a kocsiban: soha többet.
Igazából semmi értelme nem volt az egésznek, mert sehol nem tudtunk igazán jelen lenni, fáradtak és feszültek voltunk, szóval mindenről szólt a karácsony, csak a békéről és a szeretetről nem. Az ezt követő években próbáltunk különböző alternatívákat találni több-kevesebb sikerrel. Aztán arra jutottunk, hogy egyszerűen kitoljuk a karácsonyi időszakot. Nem csak 24-én este lehet halászlevet enni, nem? Meg nem az a lényeg, hogy együtt legyünk dátumtól függetlenül? Szóval december közepétől nálunk már aktívan karácsony van." - Villő, 39
Sok pár szembesül azzal, hogy a szüleik szinte kimozdíthatatlanok otthonról, még akkor is, ha az egészségi állapotuk vagy anyagi helyzetük ezt nem indokolja. Ugyanúgy van autó vagy vonat, az autópálya mindkét irányban ugyanúgy járható, ám ennek ellenére mindig a "gyerekeknek" kell menni. És ez nem változik akkor sem, ha esetleg már gyerek(ek) van(nak) a képben, ami még nehezebbé teszi az utazást. A szülők rugalmatlansága nagyon sok esetben nehezíti meg a fiatalabb generáció életét. A karácsony előtti időszak amúgy is nagyon húzós tud lenni, a munkát is "meg kell nyomni" még az év vége előtt, a gyereknek mindenféle iskolai fellépése, kirándulása, műsora van, be kell szerezni az ajándékokat, stb. stb. Persze mindent ugyanabban a pár napban.
Ezzel a rugalmatlansággal pont azt veszik el a felnőtt gyerekeiktől, amire a legnagyobb szükségük lenne: egy kis nyugalomra. Hogy ne kelljen rohanni, megfelelni, ott lenni időben. Mert így a karácsony csak egy újabb letudandó projekt lesz, és nem a szeretet ünnepe.
És mielőtt az a vád érne, hogy az idősebb generáció ellen beszélek: megértem, hogy nekik ez mindennél fontosabb, főleg akkor, ha semmi más nem teszi ki az életüket, mint az, hogy várják a "gyerekeket". Azonban nagyon más egy olyan szülőhöz érkezni és elköszönni, aki természetesen vár, készül, de nem ez az egy esemény határozza meg az életét. Sokkal könnyebb és egészségesebb egy olyan szülőhöz érkezni, és főként elköszönni, akin érezzük, hogy a távozásunk után nem csak az űrt hagyjuk magunk után, hanem halad tovább a saját életével. Tud érdemi kapcsolódás létrejönni, nincs érzelmi nyomás, nincs félelem a magánytól és nincs lelkiismeret furdalás. Azonban van minőségi, egészséges felnőtt kapcsolat.
"Karácsonykor történt, amikor is régi családi szokás szerint a nagyszülőknél gyűlt össze mindenki - a már felnőtt unokák is - egy ebédre. Nálunk mindig az volt a mondás, hogy milyen szerető és összetartó család vagyunk, és mennyire szeretjük ugratni egymást. Nekem ez volt a természetes. Aztán, amikor a párom bekerült a családba, nem értettem, miért érzi kellemetlenül magát ezeken az ebédeken. Persze, voltak nekem is olyan viccek, amik bántottak, de hát ez csak vicc, és mindig mindenki úgy is kezelte.
Az egyik évben úgy alakult, hogy a párom nem tudott eljönni egy ilyen ebédre. Én mentem, és vittem magammal a kutyát is. Hogy mindenki kényelmesen elférjen, én az asztal széléhez ültem a kutyával, hogy ha ki kell menni vagy valami, akkor egyszerűbb legyen. Nem tudom, hogy a fizikai elhelyezkedés vagy az, hogy akkor már egy ideje külföldön éltünk, így ritkábban láttam őket, vagy mi történt, de hirtelen mintha lehullott volna a szememről a hályog. Ott ült az asztalnál az én "szerető" családom és semmi mást nem csináltak, mint kis mérgezett nyilakat dobáltak egymásra, vicceskedő beszólásokba csomagolva. Teljesen megdöbbentem. Konkrétan egy csatatér volt az ünnepi porcelán fölött, barikádokkal, taktikákkal, sebesültekkel és áldozatokkal. Egészen elképesztő volt. Semmi másról nem szólt az egész ebéd, mint a hatalmi játszmákról, egymás sértegetéséről. Egy világ omlott össze bennem. Viszont megértettem, amit a párom már az első pillanatban látott: ez a család nem a szeretetről szól. Hatalmas veszteséget éreztem, de legalább tisztán láttam. Ezek után szépen lassan sok múltbéli dolog is a helyére került." (Dominik, 40)
A magyar családok jelentős része nincs túl jó állapotban. Kimondatlan konfliktusok, tabuk, generációkon átívelő rossz minták, fizikai és verbális bántalmazás, rohanás, stressz, anyagi gondok stb. szinte végtelen a sor. Az ünnepek alatt ez még inkább előtérbe kerül, amikor a szeretet nevében egy asztalhoz kényszerítünk olyan embereket, akiknek igazából semmi közük egymáshoz a bizonyos százalék DNS-en és sokszor a traumakötéseken kívül. Ezt az egészet színes papírba csomagoljuk, majd átadjuk a következő generációnak. Azonban az is gyakran előfordul, hogy ha valaki elkezd önismerettel foglalkozni, terápiába járni, fejleszteni magát, és ezekkel szembesül, akkor összezár a klán, és ő lesz a kitaszított. Ebben a helyzetben az is beigazolódik, hogy nem a személyünk számít, hanem a rendszerben betöltött helyünk. Amíg játsszuk a ránk osztott szerepet, rendben van minden.
Azért, mert valami egy családban megszokott, még nem azt jelenti, hogy ez a normális vagy egészséges. Az, hogy rosszul érezzük magunkat egy adott helyzetben, és ezt megszoktuk, attól az még nem lesz jó. Amikor felnyílik a szemünk a valóságra, onnantól már nem tudjuk nem meglátni a disszonanciát. Ez egy nagyon nehéz pillanat, tele zavarodottsággal, bizonytalansággal - és persze veszteséggel. Mert az, hogy elvesztettük az illúziót, csak az első lépés általában. Ha már nem férünk bele a ránk húzott kabátba, ha már nem játsszuk szépen a szerepünket, akkor ennél sokkal nagyobb veszteségek fognak jönni. Ez a tisztánlátás ára: az, amikor szembesülünk azzal, hogy nem is a személyünk számított, hanem csak a rendszerben elfoglalt helyünk. Amíg bólogattunk és mentünk az árral, addig jók voltunk, ha változunk, onnantól már nem illünk bele a gépezetbe.
Ez az a pillanat, amikor a "nyúl elkapott", és megtudhatjuk milyen mély is az ürege. ("The Rabbit got Me"- az a pillanat, amikor Alíz elkezdi követni a fehér nyulat és egy pillanat alatt felfordul az élete. Amikor még minden normálisnak létszik, de már nincs visszaút a nyúlüregből.)
Ez persze veszteség, amit meg kell élni, érteni, és fel kell dolgozni. Az út, amire ráléptünk, azonban egy sokkal kiegyensúlyozottabb és egészebb élethez vezet. Csak nem könnyű.
