Nagy átlagban azonban kijelenthető, hogy még mindig siralmas az állattartási kultúra Magyarországon. A tudatlanság, az elavult elméletek, a társadalom kiélezettsége ebben a témában is jelen van. (Ebben a cikkben a kutyákon lesz a fókusz.)
A 21. század információs társadalmában feltételeznénk, hogy aki állatot kíván tartani, megszerzi az ezzel kapcsolatos tudást. Az okostelefonok világában ez nem kellene, hogy akadály legyen, ám valahol egészen másképpen gyökerezik a probléma. Mint, ahogyan az információ hozzáférhetősége sem oldotta meg az emberiség problémáit, így ebben a témában sem következett be áttörés. Egyelőre. Vannak azért előremutató trendek, tudatosodó rétegek nemcsak az állattartás, hanem nagyon sok egyéb területen is, de ez még mindig a kisebbség, legalábbis Magyarországon.
Az állattartás hiedelemrendszere nagyon mélyen tud gyökerezni. Befolyásolja a társadalmi, a szűkebb környezet, a családi hagyományok, de még a településtípus is. Egészen másfajta hozzáállást fogunk találni Budapest belvárosában, mint mondjuk egy Békés vármegyei községben. Ez persze nem azt jelenti, hogy Budapest belvárosában nem élhetnek állatkínzók, vagy egy békési községben ne lehetnének csodás, tudatos állattartók, csak az arányok lesznek mások a két csoport között.
A családi környezet határozza meg azt, hogy milyenek az első találkozásaink az állatokkal, hogy milyen normáink alakulnak ki gyerekkorban ezzel kapcsolatban. A gyerekkorban megélt alapélmények a személyiségünk meghatározó építőelemei, amelyek mélyen belénk ivódtak. Ezekre a gyerekkorban megélt élményekre rá lehet nézni később is, akár kritikus szemmel, eltérni a normáktól, de ez nagyfokú tudatosságot igényel.
A mintakövetés ezen a területen is nagyon fontos a gyerek számára. Ezért is nehéz az, amikor az iskolában tanul valamit a gyerek, majd otthon egészen mást lát, tapasztal. Az állatokhoz való viszonyulás mintája a legszűkebb környezetből fog érkezni.
Majdnem minden családban a családi legendárium része egy-egy kutyás/macskás történet. Az, hogy felnőttként visszagondolva ezek a történetek mennyire voltak szórakoztatóak vagy éppen állatjólléti szempontból helyénvalóak, már egy egészen más történet. Sok családban természetes például, hogy Nagymamának mindig volt valami borzas kutyája az udvaron. Az is természetes volt, hogy gyerekkorunkban évente legalább egyszer, lehetett menni a Nagymamához kiskutyákat simogatni. Azon már csak felnőtt fejjel gondolkodunk el - ha elgondolkodunk -, hogy hová lettek egyszer csak azok a kiskutyák. Gyerekként gyorsan túlléptünk azon, hogy hát elvitte őket a Gyula bácsi. És mivel Gyula bácsi mindig kedves volt velünk és néha adott egy-egy csokit is, így nem feltételeztünk semmi rosszat.
Felnőttként persze már megfordul a fejünkben, hogy Gyula bácsi mit is kezdhetett minden évben egy alom kiskutyával. Vagy hogy volt az, amikor a Nagymama kutyája egyik héten még hasas volt, legközelebb meg már nem, de kiskutyáknak nyoma sem volt. A szörnyű igazság egészen egyértelmű, de még felnőttként is olyan kognitív disszonanciát okoz, hogy inkább nem gondolunk bele. A drága Nagyi, hogyan is lenne képes ilyesmire? Biztosan nem úgy volt. Csakhogy a drága Nagyi, semmi mást nem látott életében, minthogy így szabadulnak meg a nem kívánt szaporulattól. Ettől Nagyi rossz ember volt? Nem, nem feltétlenül. Helyes volt, amit tett? Szintén nem.
Az elmúlt korok Nagyijait és Gyula bácsijait még könnyebben felmenti az ember, mert nem volt okostelefon, internet, elérhető állatorvos mindenhol. Nem volt honnan tájékozódni. Azonban a 21. század negyedénél ez már nem elfogadható. Az pedig egyáltalán nem kifogás, hogy régen is így volt, miért változnának a dolgok?
Azért, mert minden változik. Régen a gyenge csecsemőket magukra hagyták, az időseket sok társadalomban meggyilkolták, a megtámadott szomszéd falu asszonyait pedig rabszolgává tették. Akkor és ott, az úgy rendben volt, mert ez volt a szokás. Ettől függetlenül, ma már elképzelhetetlennek és kegyetlennek tartjuk ezt a fajta bánásmódot. Akkor miért tartjuk lehetetlennek az állattartási kultúra változását?
Egy átlag magyar falun végigsétálva a fél falut fel lehetne jelenteni állatkínzásért, a nem megfelelő tartási körülmények és elhanyagolás miatt. Az állomány jelentős hányada nincs sem oltva, sem chipelve. Minden környéken megvannak a mindenki által ismert bozótos részek vagy éppen nyílt mezők két falu között, ahol ki szokták tenni a nemkívánt kutyákat. És ezek még csak az enyhébb esetek, a "nem direkt" állatkínzások.
Bár a törvények megvannak, nincs aki betartassa őket, sokszor a jegyző és a rendőrség teljes érdektelenséget mutat - bár ebben is vannak kiemelten pozitív példák. Helyi kezdeményezések akadnak, de nincs átfogó program sem az ismeretterjesztésre, sem az ellenőrzésre, sem a probléma rendszerszintű kezelésére, az ivartalanításra. Civil szervezetek próbálnak a felszínen maradni és szélmalomharcot vívnak a rengeteg kutya megmentésére. Amíg bírják.
(*Lola kutya azóta kedves ismerőseink imádott kedvence, a kiscicák pedig együtt élvezik egy macskaszerető állatbarát otthonának kényelmét.)
