A mostani gyerekeket nevelő millennial korosztály és boomer szüleik között a legtöbb családban biztosan volt már ebből konfliktus. Itt nem csak arról van szó, hogy bizonyos témákról nem szívesen beszélünk a szüleinkkel, de egyszerűen az egészséges távolság megtartása érdekében jelezni kell feléjük, hogy mi van rendben és mi nem.
Ez a másik oldalról azonban egyszerű elutasításnak tűnhet. Amikor egy szülő azt érzi, hogy amit mond az soha nem jó, a gyerek közli vele, hogy ebbe ne szóljon bele, vagy éppen elhúzódik, akkor azt a személye elleni támadásnak, elutasításnak veszik sokan. A dolog háttéreben azonban nem ez áll. Nem a személyét utasítja el, hanem az adott témát vagy hangnemet, ami nagyon különböző dolog!
A probléma egyik forrása, hogy az idősebb szülők, nem tudják elválasztani a viselkedésüket ért kritikát a lényük egészétől, és azonnal a személyük elleni kritikaként érzékelik és ennek megfelelően is reagálnak. A másik probléma, hogy nagyon sokuknak nem állnak rendelkezésre az eszközök ahhoz, hogy ezt megtegyék és megfelelően reagáljanak. Ez persze nem az ő hibájuk, senki nem tanította meg nekik. A már felnőtt gyerekeik magyaráznak határokról, meg gyerekkori traumákról, küldenek videókat, de nagyon kevesen tudják valóban magukra vonatkoztatni az ott elhangzottakat és nem az elsődleges fegyverüket bevetni, a sértődést.
Ahhoz, hogy ezt megtegyék felnőtt, érzelmileg érett személyiség, megdolgozott traumák és eszközök kellenek. Számukra ezek egyszerűen nem állnak/álltak rendelkezésre. Millennial gyerekeik már próbálkoznak, és amikor a terapeuta javaslatára megpróbálják megbeszélni gyermekkori traumáikat, teljes katasztrófa a vége. Persze nem biztos, hogy a megfelelő módon, türelemmel közelítettek ők sem.
Ugyanez történik a kritika, vagy a szülők meggyőződésétől eltérő szokások, döntések megbeszélésénél is. A szülő megsértődik és úgy érzi senki nem kíváncsi rá, tojáshéjakon jár, a felnőtt gyerek meg felcsattan vagy elkeseredik, hogy hogyan csúszhatott már megint ennyire félre minden. A megfeszített hétköznapokon a türelem is véges dolog, így nem mindig jut annyi a szülőknek sem, amennyi kellene.
Mi a megoldás? Az időzítés és a kommunikáció mikéntje. Ne hulla fáradtan, türelmetlenül álljunk neki megbeszélni a dolgokat, amikor már teljesen rojtokban lógnak az idegeink. Legyen nyugalom és biztonságos közeg, ahol nem fog közben a fejünkön ugrálni a gyerek, vagy benézni a szomszéd.
Kommunikáljunk nyugodtan és érhetően. Nem kell 3 év terápiát egyetlen beszélgetésbe sűríteni, és nem elvárható, hogy aki nem ment végig ezen az úton, megértse a mélységeket. Nagyon fontos, hogy biztosítsuk arról, hogy szeretjük és fontos a számunkra, nem őt, hanem a viselkedését akarjuk kicsit más mederbe terelni. Legyenek konkrét példák, helyzetek és alternatívák.
Például: Mama mindig váratlanul toppan be a már felnőtt lánya családjához és biztosan hoz valami süteményt/ennivalót is. Mama számára ez a szeretetnyelv, és mivel gyerekkorában az egész család egy utcában lakott és amúgy sem volt mindenkinek telefonja, teljesen természetes, hogy csak úgy beállít. Családban nincsenek zárt ajtók. Számunkra viszont ez kényelmetlen.
Egy elképzelt beszélgetés példaként:
Egy ehhez hasonló beszélgetésre nem árt felkészülni. Próbáljuk meg mi is félretenni az egonkat arra fél órára, és arra koncentrálni, hogy átmenjen az üzenet és olyan megoldás szülessen, ami mindenkinek megfelel.
A szüleink - ha egészségesnek tekinthető a kapcsolat - nem akarnak rosszat nekünk. Jó szándékból teszik, amit tesznek, csak az eszközeik nem feltétlenül megfelelőek. A rugalmasság nagyon fontos mind a két oldalon, nem elvárható, hogy csak ők tegyenek lépéseket. Az sem biztos, hogy elsőre sikerül, de a lényeg, hogy megpróbáljuk!
Ha szeretnél változtatni, keress bizalommal! Megnézzük a jelenlegi helyzetet, megnézzük mi a cél, és azt is, milyen lépésekkel lehet ezt elérni, hogy közben senki ne sérüljön. Gyere, segítek!