Egyre többen tekintünk igazi társként állatainkra. Egyre többen érezzük a hiányt, a fájdalmat, ha itt hagynak bennünket, vagy éppen rettegünk már a gondolattól is, hogy ez be fog következni. Mindezek ellenére, nem nagyon van hova fordulni, ha bekövetkezik az elkerülhetetlen, nincs kivel megosztani a szorongást. Én itt vagyok, meghallgatlak és támogatlak.
Jó helyen jársz!
A gyászban az egyik legnehezebb dolog az elszigetelődés. Amikor egy ember hal meg, még van némi kapaszkodó, társadalmi elfogadás, irányelvek. Egy társállat elvesztése azonban - bár aki elszenvedi, annak ugyanolyan fájdalmas - sokaknak nem üti át az ingerküszöbét.
Kérlek, ne hidd, hogy egyedül vagy!
Keress bizalommal és átsegítelek ezen a fájdalmasan nehéz időszakon.
Ha kérdésed van: veronika@szendrei.me
Telefonon: +36 20 265 1618
(Bár leginkább a kutyákkal és macskákkal foglalkozom, ne érezd azt, hogy nem fogadlak el, ha a tengerimalacod, a madárpókod, az iguanád, a lovad vagy a papagájod elvesztése miatt keresel meg. Ők is csodásak és egyediek, megérdemlik a méltó búcsút, ahogyan te is az elfogadást, az empátiát és a támogatást!)
A konzultáció menetéről részletesen is olvashatsz. >>>
Miért békés mancsok?
Szőrös, tollas társaink is megérdemlik, hogy megemlékezzünk róluk. Egy társállat elvesztése ugynolyan komoly lelki terhet, ugyanolyan veszteséget jelent, mint egy ember elvesztése.
Mindennapjaink részei, gondoskodunk róluk, szeretjük őket, cserébe ők egész életüket a kezünkbe helyezik. Olyan életük van, amilyet mi biztosítunk számukra. Ha jól bánunk velük, szép életük lesz.
Cserébe egész lényüket nekünk adják. Mellettünk vannak, nem ítélkeznek, megvigasztalnak és felvidítanak. Mindenki, aki szorosabb kapcsolatban állt már állattal tudja, hogy mennyire képesek az emberre hangolódni.
Halálukra készülünk egész életükben. Már a pihe-puha baba tappancsok megérkezésekor tudjuk, itt fognak hagyni bennünket. Amikor pedig elérkezik az idő, fáj. Rettenetesen fáj.
