Vanda 42 éves, felnőtt, kompetens nő. Van férje, karrierje, önbecsülése, jó érdekérvényesítő, és képes döntéseket hozni. Vannak barátai, élete és jó a kapcsolata a szüleivel. Akkor mi a gond?
Vanda nem bír az anyja közelében lenni. Soha nem bántotta, nem verte, nem kiabált vele, persze voltak súrlódások, veszekedések, de teljesen normális kereteken belül. Mindig is önálló volt, de azt vette észre, hogy ha nagyobb a fizikai távolság, lazább a kapcsolat, sokkal jobban működnek a dolgok.
Már egyetemistaként is, amikor hazalátogatott, pár nap után jött a frusztráció, a konfliktusok. Ahogy idősödött, egyre gyakrabban, egyre hamarabb.
Beletelt közel két évtizedbe, de rájött, mi a gond: az anyja nem képes elfogadni, hogy felnőtt. Nagyon ritka alkalom, amikor képes kapcsolódni felnőtt gyermekéhez, a legtöbb esetben maradnak a gyermeki intelmek: vegyél sapkát; óvatosan, mert esik; meg ne fázz; egyél még; óvatosan a sütővel, meleg; hívj fel, ha haza értél; autóba ültél?! de hát havazik; stb. stb. Kívülről ártatlannak tűnő mondatok, ám Vanda minden egyes ilyen alkalommal frusztrált és ideges lesz. De vajon miért?
Hiszen az anyukája csak aggódik érte, jót akar neki, mi a gond?
A gond az, hogy minden egyes ilyen alkalommal megkérdőjelezi Vanda felnőttségét. Minden egyes ilyen mondattal gyerek státuszba taszít egy felnőtt embert, olyan helyzetbe hozva, mintha képtelen lenne a saját életének legapróbb dolgaiban is döntéseket hozni vagy felelősséget vállalni, pl. hogy mit/mennyit egyen, vagy időjárásnak megfelelően öltözzön fel. Infantilizálja a saját felnőtt gyerekét, mert képtelen elfogadni, hogy felnőtt.
Miért nem lehet egyszerűen csak ráhagyni és továbbmenni? Vanda sem értette egészen sokáig, hogy miért is borítják ki ennyire ezek a mondatok. Aztán sok év önismeret és némi terápia után összeállt a kép: büszke arra, amit elért az elmúlt 25 évben, ahogyan felnőtté küzdötte magát, ahogyan megélte a változásokat, korszakokat, tanult és tapasztalt, végigjárta az útját, és eljutott oda, hogy kompetens felnőttnek érzi magát.
És az anyja ezt nem érti, nem látja, nem tud hozzá kapcsolódni, nem tud vele mit kezdeni. Minden egyes ilyen mondat megkérdőjelezi és invalidálja Vanda küzdelmeit és fejlődését, gyakorlatilag semmissé teszi az elmúlt 25 évét. Ez pedig mély fájdalmat okoz számára.
Arra vágyna, hogy az anyja is lássa, értse, érzelmileg feldolgozza az elmúlt két évtizedet, és tudjon kapcsolódni már felnőttként a gyerekéhez. Erre azonban képtelen. Ő belefagyott a kisgyerekes érzelmi állapotba, és nem érti, mi történt, miért nincs már szüksége az ő kicsikéjének rá. Ez azonban hatalmas tévedés, hiszen egy felnőttnek is szüksége van az anyjára, csak éppen nem arra az anyára, akire 8 évesen.
Azzal azonban, hogy az anya képtelen volt megküzdeni a saját életszakaszait, a gyerek felnövését és kirepülését, mindkettőjüket egy állandósult hiányra ítélte, ami soha nem fog kielégülni. Az anya nem fogja visszakapni a kisgyerekét, a felnőtt gyereke pedig nem fogja megkapni az érzelmileg érett, felnőtt anyát, aki mentora lehetne az életben.
Nagyon nehéz elfogadni, hogy ebben a helyzetben nem nagyon vannak ész érvek, meggyőzés, asszertív kommunikáció, olyan, mintha a két fél nem egy nyelvet beszélne. Ha a felnőtt gyerek megpróbálja kifejezni az igényeit, vérmérséklettől függően jön a sértődés, a csenddel verés vagy akár a bólogatás, de minden megy tovább a régi kerékvágásban.
Vandának nincs más választása, mint elfogadni a helyzetet, megküzdeni az anyja helyett is az érzelmi terheléssel, és elgyászolni a kapcsolatot, ami lehetett volna, és ami egészséges lenne. A gyász szó nem véletlen ebben a kontextusban sem, hiszen egy megmásíthatatlan hiányról van szó, ami ott fog lebegni anya és lánya között.
