Egyre többen tekintünk igazi társként állatainkra. Egyre többen érezzük a hiányt, a fájdalmat, ha itt hagynak bennünket, vagy éppen rettegünk már a gondolattól is, hogy ez be fog következni. Mindezek ellenére, nem nagyon van hova fordulni, ha bekövetkezik az elkerülhetetlen, nincs kivel megosztani a szorongást. Én itt vagyok, meghallgatlak és támogatlak. Jó helyen jársz!
Miért békés mancsok?
Szőrös, tollas társaink is megérdemlik, hogy megemlékezzünk róluk. Egy társállat elvesztése ugynolyan komoly lelki terhet, ugyanolyan veszteséget jelent, mint egy ember elvesztése.
Mindennapjaink részei, gondoskodunk róluk, szeretjük őket, cserébe ők egész életüket a kezünkbe helyezik. Olyan életük van, amilyet mi biztosítunk számukra. Ha jól bánunk velük, szép életük lesz. Cserébe egész lényüket nekünk adják. Mellettünk vannak, nem ítélkeznek, megvigasztalnak és felvidítanak. Mindenki, aki szorosabb kapcsolatban állt már állattal tudja, hogy mennyire képesek az emberre hangolódni.
Halálukra készülünk egész életükben. Már a pihe-puha baba tappancsok megérkezésekor tudjuk, itt fognak hagyni bennünket. Amikor pedig elérkezik az idő, fáj. Rettenetesen fáj.
2025 Magyarországa sok tekintetben a végletekről és az ellentétekről szól. Vidék vagy Budapest, város vagy falu, Duna vagy Tisza stb. Ugyanez a végletes ellentét jellemző az állatartásra is a "csak…
Már akkor tudjuk, hogy elkerülhetetlen lesz elbúcsúzni tőlük, amikor még puha babaszőrbe burkolóznak, és tűhegyes kis babafogaikat próbálgatják rajtunk. Amikor ott állunk, és nézzük megfáradt szemüket, őszülő pofijukat, azt is…
A veszteség érzése minden helyzetben valós, legyen szó bármilyen korosztályról. Azt bagatellizálni, elnyomni, szőnyeg alá söpörni semmiképpen sem egészséges dolog. Ha van kivel megosztani, az segíthet, de nem mindenki számára…
